színlap

szemelvények alkotásaimból

2011-12-25T09:34:00.011+01:00

FIGYELEM!

2010-ben megjelent kötetem "a vakondok álma" címmel. A benne szereplő alkotásaim a net-könyvemből elérhetők (jpg kiterjesztéssel), letölthetők, elolvashatók, viszont az "írásaim" közt nem szerepelnek. A könyv megvásárolható, ill. megrendelhető többek közt a bookline, a bookhouse, a Líra, a KönyvAjánlat, a grando, a bookstar, a numero7, a szenzOnline web-oldalain. A könyv itt lementhető számítógépre és iPadra is (ePub formátum). A letöltéshez a Martview Reader program letöltése szükséges. Megjegyzem - egy hét alatt több, mint százan letöltötték, harmadik hete 417 letöltést mutat a statisztika... Érdekes, van, ahol olvasnak is.

________________________________________________________________________________

négysor(s)
(Lorand Gaspar tiszteletére)

összetört beszéd
hangpihék a fagyban
merev derékkal állunk
üres szemgödreinkben varjak fészkei
_____
megj.: "összetört beszéd, hangpihék a fagyban" idézet Lorand Gaspar: Patmos c. verséből (ford.: Varga Mátyás)

graffiti

rekedten köszönnek a vonuló varjak
villamos vágja át az utcáknak torkát
verdesik az eget a dühös faágak
sírva ölelgetik a kémények sarkát

drótokra felfűzött emberek rohannak
megtalálni végre az elsápadt napot
lihegve billegnek a nyápic széklábak
feledni készülnek a szétszakadt álmot

a zajos utcákon imádkozni értünk
rőt fények borulnak a járda kövére
s mi minden nevetést komolyan átlépünk
graffitit festve a világ közepébe

obscura

kalapot inget a kezem gyorsan leránt
ledőlök meztelen hajótörött e parton
s míg az éj kényelmesen fekszik a hajnalon
számolom az ég ezer megvadult madarát

közben beszélgethetek nyugodtan a széllel
messzi híreket hoz az ösvényen túlról
a hangokról - ahogy fogak közt fuldokol
az a sok kérdés és mindent összekever

de most nem érdekelnek a panaszok
a koszos eget nézem keresem az istent
én is kérdeznék tőle ha már ott lakik fent
hova lettek a csókok a lepkék virágok

hol laknak az ősök és miért vagyok én
fullaszt a nevetés mit legyűrtek torkomon
maradt a halak monoton nézése a korom
és a városban bóklászó tarka tehén

gyorsan elindulok vissza honnét jöttem
jazz románc falak és napilapok közé
ernyő asztal pincér járdára ömlött kávé
s mert félek - árnyékomat sietve átlépem

_____
megj.: "Kalapot, inget a kezem gyorsan leránt, ledőlök meztelen, hajótörött e parton" részlet Jean Cocteau: Dél c. verséből (ford.: Vas István)

lenni

csak még egy sort kellene leírni
esetleg kettőt - gondolatokat sorba rakni
és elfelejteni minden szeretőt

feszültséget konnektorban hagyni
lazán legyintve - jó lenne a falon átnézni
és nézni fel és le és egy keresztre

és arcomra álarcot ragasztva
írni kellene egy verset - más bőrébe bújva
feledni a szerelmet a szenteket

csendben az asztalnál ülni ülni
átértelmezve mindent - mindent elfelejteni
nézve a keresztre feszített szentet

e. e. cummings: [Az igazán / Kellemes]

az igazán
Kellemes ha soha nincs

egy aprócska ötlet sem) vagy soha
de soha nem gondolni a pasasra akit általában csodáltál (és
azokra a sovány huncut lánykákra akiken úgy igazából nincs

semmi ruha) ahogy tangót járnak
(miközben az ember megpróbál
egy lábbal a földbe ölni öt tizest
amit a munkájáért kapott a másikkal meg

a bölcsőt ringatja) az Igazán
kellemes soha kétségbe nem vonni miért
kell felhúzni az ujjára
a karikagyűrűt (mikor pedig látod ahogy
az arca akit feleségül vettél egyre és egyre

öregebb és fáradtabb...

(a teljes verset kérd e-postán)

Tadeusz Różewicz:A lengyel Termopüle

Ezek a fejek lapáttal lettek faragva
mint medúzák bíbor gyökérrel
ellibegnek
az emlékek sekélyes éjszakáin.

Agyakkal benőtt lapos
falak
díszlövésekkel átlyuggatott felfeslő artériák
buzogtak a szemek sötétjén
szájak ferde vonalán át...

(a teljes verset kérd e-postán)

Julian Tuwim: Ő

Szopen-fantáziát hallgattam, egy hanglemezt,
Mikor nyugtalanság fogott el. (Előérzet).
Mint akit tű bök meg, hirtelen megrezzent.
Nők lidércétől: gyötrő migréntől remegett.

És lüktető halántékára tette kezét,
És füle monotonon, tolakodón csengett.
És elfehéredett. És hunyorgatta szemét.
A tükörhöz (halál… halál…) lassan odament...

(a teljes verset kérd e-postán)
________________________________________________________________________________

Xabolcs

2011-12-04T18:49:00.004+01:00

Xabolcs nyugdíjas erdész, környezetvédő. Fotói számomra rendkívül érdekesek, kifejezők. Láthatóan átérzi foto-alanyainak pillanatnyi érzését. Az életről szólnak, valóságosak. Nem ezeket látjuk a tévében, nem ezeket az életeket teszik közszemlére, képei az eltitkolt emberekről szólnak.

Ważyk Adam

2011-12-04T18:03:00.000+01:00

Adam Ważyk, azaz eredeti nevén Adam Wagman (1905 - 1982) lengyel költő, prózaíró, esszéíró, műfordító. Az 1920-as években a Krakkói Avangardok csoportosulásának tagja. A II. Világháború kitörésekor zsidó származása miatt a Szovjetunióba menekült, kommunista aktivista lett, főként politikai műveket írt. A háború után visszatelepül Lengyelországba, és baloldali "szürke eminenciásként" aktívan részt vesz az irodalmi életben, mígnem az ötvenes években a sztálinizmus, a szélsőséges baloldali politika ellen nem fordul.

1956 véres júniusa

Hagyjátok lelkiismereteteket a ruhatárban
támaszkodjatok karotokkal a levegőre
omoljatok vágyaitok romjaiba

beszélgessetek

Egy öregasszony kendőben két

golyókkal átütött kenyeret hoz
a rádióban mindenféle hangot adnak
geodéziai jelet
amit senki sem ért

Így kell lennie
a szavak már nem számítanak
annyian elestek már
a június úgy végződik
mint ez a vers
hallgatással

_______________________

Krwawy Czerwiec 1956

Zawieście sumienia w szatni
oprzyjcie się ramieniem o powietrze
zapadajcie w ruiny marzeń

dyskutujcie

Staruszka niesie pod chustką dwa chleby
przebite kulami
radio nadaje pęczek dźwięków
sygnał geodezyjny
którego nikt nie rozumie

Tak być powinno
słowa się już nie liczą
tyle ich poległo
czerwiec się kończy
jak ten wiersz
milczeniem

haikuk

2011-12-04T10:51:00.002+01:00

haiku-pillanatok

ujjaim között
szentjánosbogár fénnyel
izzik a halál

*

apró kék madár
vidám dalát hallgatom
elszáll a széllel

*

kinyújtózkodom
csak elmémben tágul ki
szobámnak fala

*

virág illatát
hozza felém a szél, hol
az a messzi rét

*

fülembe suttog
és fejemben sok kéjes
pillanat éled

*

szeretlek, mondta,
és elnézett mellettem
nevető szeme

*

összefont kézzel
a keresztre feszített
bocsánatáért

*

megteremtette
isten a világot, már
nem unatkozik

ötvenhat - három haiku

véres levelek
mint könnyek peregnek le
ötvenhat fáról

*
egy virág alatt
ötvenhat jajkiáltás
- kevesen értik

*
ötvenhat magot
vetettek - tülekedve
arat sok utód

évszakok (haiku-érzések)

tavasz
üde levelek
nézik a fáról
hova születtek

nyár
apró napsugár
szalad nevetve
poros utakon

ősz
hulló falevél
színes meséket
rajzol a földre

tél
fehér hópihe
forog vidáman
sáros latyakra

abstract haikuk

beszélsz - hallgatlak
.......
semmit sem értek

*

nevetek rajtad
:) :) és ettől :( :(
rossz lett a kedvem

*

? ? . ? ?
rosszul kérdezel, és most
jó válaszra vársz

*

~~~~~
és elsiklik mellettem
a gondolatod

*

híresek lettek
o o o o o o o
üres szavaid

Matsuo Basho (芭蕉松男) 1686-ban írt híres haikuja átdolgozva:

az eredeti japán nyelvű vers, a kiejtés szerinti leírás, és nyers fordítása, feljavítva:

古池や
蛙飛こむ
水のをと

furuike ya
kawazu tobikomu
mizu no oto

az öreg tóba
beleugrik a béka
a víz megcsobban

átköltéseim
     ...a haiku szabályai szerint:
a)
ráncos, fáradt tó
egy ifjú, fürge béka
arcába ugrik

b)
hiú locsogás
egy ifjú béka ugrik
tó arcán ránc

     ...kétszer nyolcasban:
a)

béka ugrik - csobban a víz
ráncos lett a tó szép arca

b)

ugrálva játszik a béka
az öreg tó csobog neki

c)

vízbe ugrik a kis béka
a vén tó csobogva feddi

     ...és felrúgok minden szabályt:
alvó tóba
béka ugrik

csobban

a víz

vén homlokán
ráncok futnak

launita

2011-12-03T21:11:00.003+01:00

launita még csak 15 éves kislány, tíz éves kora óta ír meséket, történeteket, újságcikkeket két nyelven: magyarul és lengyelül. Alig öt éves alkotói munkássága során több díjban is részesült, így pl. 2007-ben a Janikovszky meseíró verseny első helyezettje volt, 2009-ben a DUE (Diák és Ifjúsági Újságíró Egyesület) az év Ifjúsági Újságírójának választotta. Meséi, történetei antológiákban már nyomtatásban is megjelentek. Szeret rajzolni, színészettel foglalkozni, és sportolni (kung fuzik).

A fal

Kalapács utca 25. Itt lakik a Szalmási család. Vagyis már nem sokáig. Két nap, és költöznek egy kisvárosba. A két gyerekszobában bőröndök tömkelege és nagy rumli, a szobák között a fel-alá járkáló, szétszórt anyuka, és az apa, aki dobozokba rendezgetett néhány tárgyat. Az egyik gyerekszobában egy tizennégy éves, barna hajú lány pakolgatott, a másikban egy negyedikes, vörös hajú kisfiú. A kisfiú egyszerűen oldotta meg a dolgot: flegmán begyömöszölte alsónadrágjait a gyűrött pólók közé, rá az izzadtsággal tömött zoknikra. Amint nagyjából befejezte, átment a másik szobába. Büszkén nekitámaszkodott nővére nyitott ajtajának, körmeit nézegetve gúnyosan megjegyezte:
– Én már készen vagyok…
– Rendben, és ez kit izgat? – A lány két melltartó között vergődött. – Melyiket vegyem fel az útra, és melyiket tegyem el? – kérdezte, de tulajdonképpen csak saját magától.
– Majd én segítek – kotyogott bele az öccse, odament hozzá, elvette az egyiket, majd mint egy csúzlit meghúzta és elengedte. A fehérnemű a sarokban landolt. Nővére dühösen kokit nyomott a feje búbjára.
– Cintia! Ne törj diót a fején! – kiáltott be az anyjuk, egy kosárnyi koszos ruhát cipelve. A fiú gúnyosan vigyorgott. – Teodor! Ne zaklasd a nővéred alsóneműit! – emelt fel egy elejtett pólót. Cintia kidugta nyelvét a testvérére, majd egy erősebb lökéssel kitessékelte a szobájából. Összeszedte a fehérneműket, és ismét hosszú gondolkodásba kezdett.

Paff! A kocsi és a teherautó ajtaja egyszerre csapódott be. A két sofőr – az apa és a költöztető – egyszerre dugták ki könyöküket a lehúzott ablakon.
– Akkor találkozunk a Matan út 11-nél.
Mindketten beletapostak a gázba. Az út elején a gyerekek csendben ültek a helyükön, mint valami katonák, egy helyben, előre nézve, csendben beszélgetve. Aztán az anya, Henrietta, nekiállt a körmeit tisztogatni, Cintia hátrafordult, úgy nézte az elhagyott fákat és autókat, két kezére támasztva az állát, Teodor a fejét apja fejtartójának nyomta, nézte a cipőjét. Az apa viszont ugyanúgy fogta a kormányt, fejét büszkén tartva, nyugodtan dúdolva egy dalt.
– Mi az, unjátok már az utazást?
Az anya felhorkant, a gyerekek pedig válasznak felnyögtek.
– Mindjárt ott leszünk, már csak egy kanyar…
Amint megérkeztek, a két gyerek becsapta maga után az ajtót, és felszaladtak az emeletre. Cintia balra, Teodor pedig jobbra, majd egymásra néztek.
– Jaj, ne… – fordultak meg egyszerre, és a szemközti ajtóra néztek. Egy gyerekszoba volt, két ággyal. – APAAAA! – rohantak le, és megállították a lány bőröndjeit cipelő apjukat.
– Mikor akartad elárulni, hogy egy szobában kell laknom… – Cintia végignézett a fülét piszkáló öccsén – …vele?
– Nos… most akartam – tette le a bőröndöket Pista. – Mit pakoltál bele? Sérvet okozó bugyikat?
– Egyáltalán miről van szó? – értetlenkedett a mamájuk.
– Az, hogy meg kell osztanom vele egy szobát. Érett lány vagyok, kell egy kis magánélet! Mostantól a fürdőszobában a vízben tocsogva kell öltöznöm, és… és… – ránézett a kerek szemű testvérére, aki csodálkozva meredt rá, majd olyan mosoly jelent meg az arcán, mintha örülne a felsorolásnak.
– Azt hiszem egyelőre többet nem említek… – fejezte be legyintve.
– Nem tudom mitől félsz annyira, a lányokat is mindig megkukkoltam az öltözőben… – vonta meg vállát Teodor. A szülők és Cintia furcsállva meredtek rá.
– Vele! Vele kell egy szobában laknom? – tárta szét kezeit kétségbeesetten Cintia.

Pár napba is beletelt, mire mindent kipakoltak, berendezkedtek, a régi bútorokat leporolták, mindent elrendeztek. Cintia ismét alapos volt, a játékait és könyveit precízen helyezte el a polcain az íróasztala felett. Többször átrendezte, hosszú percekig nézte, elég egyenesen állnak-e a képek, és nincs egy porszem se a polcon.
A másik ágyon a takaró gyűrötten feküdt, a paplan az ágy mellé ledobva, a párna a huzatából pedig félig kilógott. Az íróasztalra mindkét hátizsák tartalma rá volt borítva, koszos zsebkendők keveredtek könyvekkel és plakátokkal. Cintia csak megrázta a fejét, amikor hirtelen betoppant az öccse nagy vidáman.
– Lemegyünk a városba körülnézni!
– Mi olyan érdekes benne? Nem mondom, hogy nem szép hely, de kicsi és nem túl izgalmas, már láttuk.
– De most alaposabban megnézhetjük. Bemegyünk a szűk utcákba. Ott klassz kis múzeumok vannak.
– Úgy hangzik, mint Szentendre.
– Ne kötözködj, gyere már! Klassz lesz!
Valóban jobbnak bizonyult a városnézés, mint ahogyan azt Cintia hitte. Meglátogatták azokat a múzeumokat, amiket Teodor is említett, és mivel nagy hőség volt, nyár eleje, lefröcskölték egymást a szökőkút vizével, majd csuromvizesen nyalogatták az ötgombócos fagylaltokat hazafelé menet.
– Pillanat drágám, még venni kéne pár deszkát és festéket hazulra!
– Hazulra? Úgy érted: haza? Ú, kezd felhősödni, ha zuhogni fog, még megfáznak a gyerekek. Mi hazamegyünk, te vedd meg, amit még akartál, aztán siess haza! Ha utolérne az eső, tartsd a fejed fölé a deszkákat – kuncogott.
– Én segítek apának – ment be a boltba az apja után Teodor. Bent, miközben Pista beszélgetett az eladóval, és válogatott a festékek közül, fia más színű festékeket nézegetett.
– Apa…
– Teo, éppen beszélgetek.
– De apa…
– Teo! Majd később…
– APA! – kiáltotta a fiú. – Fel lehetne vidítani a közös szobát! Festhetünk Cintiával a falra?
– Kisfiam, először rendesen be kell rendezkedni. Még mindig vannak olyan dobozaink, amikből ki kellene pakolni – közölte közömbösen. Teodor nyavalyogni kezdett, majd egy idő után feladta: egyszerűen megfogott két doboz festéket, egy zöldet és egy kéket, letette a pultra, és komolyan kijelentette:
– Ezeket is kérjük!
Az apja ellenkezni akart, ám aztán csak megforgatta a szemét, és elővette a pénztárcáját.
Otthon Teodor felcipelte szerzeményét a szobájukba. Cintia az ágyán olvasgatott egy magazint.
– Mit szólsz? – tette le diadalmasan az íróasztalára a két dobozt. Cintia egy pillanatra felemelte tekintetét, aztán lapozott egyet. Látszott, hogy már nem is figyel oda, mert jobbról balra haladt.
– Mihez?
– Jaj, ne csináld már! Képzeld, sikerült apát rávennem, hogy ezeket megvegye. Nem kellett bevetnem a kiskutyaszemeket! – ezt kissé lenézően mondta. Cintia morgott.
– Akkor egyedül festem ki a falat. Lesznek rajta pankrátorok, gorillák, a barátnőid, akiket elraboltak a gorillák és pankrátorok. Te pedig a torony tetején fogsz állni, és úgy fogsz kinézni, mint a Sikoly – provokálta nővérét. Esze ágában sem volt ezeket felfesteni. Vagy… miért ne? Ha végül a nővérét ez sem izgatja. Ráadásul milyen vicces lenne lefesteni a Sikolyt copfokkal.
– Azt nem! – ezek szerint mégsem akarta hagyni. Talán a copfos Sikoly rémisztette meg, hiszen tudta magáról, hogy reggelente mennyire hasonlít rá. Nagy erővel kihúzta íróasztala egy fiókját és kivett belőle egy ecsetet. A saját ágyát kicsit odébb húzta, az ecsetet gyorsan belemártotta a zöld festékbe, és húzott egy vonalat. Persze jó pár csepp a padlón landolt, alig pár centire az ágytól. Teodor nem hagyhatta annyiban, ő is keresett ecsetet az asztali kupacon, elhúzta az ágyát, de ő a kék festékkel kezdte el művét. Ő is csak egy csíkot húzott, majd megállt a keze. Akárcsak Cintiának. Térdelve az ágyakon, bámulva a falat nekiálltak valamiféle tájat festeni a falra, miközben az ecsetekről nagy cseppekben csöpögött a festék.
– Jaj! Gyorsan töröljük fel a padlóról a festéket… és új színeket kell kunyerálni.

Még ha már nyár is volt, attól még csak június harmadika. Új hely, új iskola. A gyerekek ugyan örültek a költözésnek, de egyfolytában nyavalyogtak, hogy miért nem tudtak várni a tanítás végéig. Csak tizenöt nap. Túl lehet élni. Minek erre a fél hónapra iskolát váltani? De ki érti a szülőket?
Már az új osztálytermeikben voltak. Cintia szíve majd kiugrott a helyéről, Teodor ellenkezőleg, neki aztán mindegy, milyen lányokat kukkol, csak legyenek lányok.
– Jó reggelt gyerekek! Mint azt már tudtátok, új osztálytársatok lesz! – ez a szöveg hallatszott mindkét teremből. Majd a bemutatás után változott, az új osztálytársak suttogva kérdezgették, miért jöttek ide és honnan. Hiszen ki figyel ilyenkor a tanárra?
– Budapestről. Ide költöztünk, nem szerettük a nagy, nyüzsgő, koszos várost.
– Hú, a budapestiek mind beképzeltek… reméljük te kivétel vagy – mondta az egyik lány. Cintia csak mosolygott válasznak. Nem tudta, hogy a vidékiek így gondolják. Valamennyire igaza volt, Cintia éppenséggel kivétel volt.
– És dögös-copfosok voltak az osztályodban? – ilyeneket viszont Teodortól kérdezgettek.
Hazafelé a testvérek együtt sétáltak a poros út szélén. Néha-néha egy kocsi zörgött el mellettük.
– Hogyan telt az első nap?
– Semmi különös… – lódította öccse. Titokban egy pillanatra elővette a mobilját és rákukkantott egy fényképre. Egy öltözőt ábrázolt, ami tele volt kislányokkal, ahogyan éppen bekötik a cipőjüket, felveszik a pólókat és nadrágokat. Miután alaposan megnézte – és megérezte, hogy a nővére fölé hajol –, kapkodva visszagyömöszölte a telefont a nadrágzsebébe.
Mire hazaértek, az otthonuk mintha megváltozott volna. A dobozok eltűntek, de a tartalmuk beterítette szinte az egész házat. Pakoláskor nem is tűntek ilyen rengetegnek azok a dolgok. A szülők egész nap dolgoztak. A szobájukban az íróasztalokon újabb két festékes bödön állt. Egy piros és egy sárga. Ebéd után Cintia gyorsan nekiállt a leckéknek, hogy minél hamarabb túl legyen rajtuk, és festhessen a falra. Teodor válltáskáját az íróasztal alá dobta, és azonnal nekilátott a festésnek. Megint úgy ült az ágyon, mint tegnap. A festékes dobozokat a fal és az eltolt ágy közé tolta.
– Mit fessek?
– Hé, várj meg! – dobta el ceruzáját Cintia. Elvett két színt, és ugyanúgy elhelyezte. – Én a várost festem le.
– Miért pont azt? – fintorgott öccse. – Az uncsi. Ez csak egy kisváros, vagy inkább falu.
– Nem is unalmas! Nagyon szép és tiszta hely. Nem úgy mint a régi lakhelyünk. Amúgy is, múltkor városnézéskor te odavoltál érte.
– Igen, mert szeretem a fagylaltot. A sok fagylaltot. Én mit fessek?
– Van egy ötletem! Én lefestem a házakat meg az épületeket, embereket is festek. Te pedig azt a szép, nagy mezőt és erdőt, ami a sulitól nem messze van.
– Még fákat sem tudok szépen festeni…
– És még te akartál gorillákat és pankrátorokat? – forgatta szemeit Cintia. Hozott kéztörlőket és törülközőket, amiket a padlóra és az ágy szélére tett. Kezdődhetett a festés!

Eltelt másfél hét. Az iskolának nemsokára vége, Cintia már a ballagásra készült. Tervezgetett, mivel lehetne feldobni a frizuráját. Amíg ő firkált, Teodor a falfestményével foglalatoskodott. Nővére a héten segített szépen kidolgozni a fákat és bokrokat, virágokat, a füvet, vagyis már ő festette meg Teodor helyett.
Cintia amint végzett, nekiállt a saját részét festeni. A házak kiszínezését végleg befejezte, az iskolaudvarra készült festeni gyerekeket. Ám észrevette, hogy az öccse egy vizes ronggyal próbálja eltüntetni az erdőt, hogy újrafesse. Cintia fejen csapta a ronggyal és sietett visszafesteni a fákat, miközben olyan csúnyákat mondott, hogy öccse bekapcsolta az mp-3 lejátszóját, és inkább azt hallgatta testvére helyett. Ám Cintia alig tudott pár fát visszafesteni, mert hívták őket vacsorázni. Aznap már nem is festettek, csak rendet raktak azzal, hogy holnap folytatják.
Másnap iskolába menet Cintia folytatta a szidást. Teodor kutatott a zenelejátszója után, de nem találta sehol.
– Azt is el tudnám képzelni, hogy a valóságban is kiirtanál egy erdőt akár egy mozdulatoddal is. – füstölgött Cintia. Az erdő mellett haladtak el éppen.
– Elég megemelnem ezt a kisujjamat és az összes fa eltűnik… – mutatta fel a kisujját Teodor. Cintia nevetve az erdőre nézett, mire eltűnt a mosolya. Elsápadt és kikerekedtek a szemei. Teodor magában megállapította, hogy nővére agya végleg feladta a szolgálatot. Aztán arrafelé nézett, amerre a nővére. És… Előttük egy fa sem állt. Mindenhol tönkök, bokormaradványok.

Otthon vacsora közben Cintia és az anyja összeveszett. Az apa csak csendben ült, Teodor viszont csodálkozva figyelte az eseményeket. Cintia felállt az asztaltól, majd sírva elrohant. Teodor utána futott.
Cintia dühében mindent ledobált az asztaláról. Teodor az ajtóban állva nézte. Nővére belerúgott az ágyába, majd rátérdelve a falat, a festményt öklével ütötte. Egy ideig csapkodta, majd zokogva eldőlt az ágyban. Másnap reggelig fel sem kelt. Reggel az öccse vízbe mártotta kezeit és lefröcskölte őt ébresztőnek. Egy kicsit az ágy és a fal is vizes lett. Egyedül voltak, a szülők már elmentek dolgozni.
– Mond csak, te érezted azt éjjel? – kérdezte a kertjükben ülve Teodor.
– Mégis mit?
– Igaz, te mélyen aludtál. Én nem tudtam lehunyni a szemem.
– Elárulnád végre mi történt? Mindjárt egy akkora kokit kapsz a fejedre, hogy kiesik a szó a szádból.
– Nem érezted egyáltalán a földrengést? Ráadásul utána nagyban zuhogott az eső, úgy kopogott az ablakon, hogy hajnali háromtól ébren vagyok.
Cintia válaszolni akart, hogy neki semmi nem tűnt fel. Mindketten csendben ültek egy ideig. Amikor a Nap már erősen sütött, bementek tévézni és játszani. Cintia egy jégkrémet nyalogatva a fotelben ült. Szemén látszott, hogy máshol járnak a gondolatai. Amikor Teodor felnézett, a fotel üres volt. Bekukkantott a szobájuk ajtaján. Cintia a falat bámulta és ecseteket tartott a kezében.
– Mit csinálsz?
– Azt mondtad: földrengés és eső?
– Igen, és? Úgyis aludtál. Akkor sem volt olyan fura mint az a sok kivágott fa egyik napról a másikra – legyintett Teodor. A keze megállt a levegőben. Mind a ketten egyszerre a falra néztek, mire Cintia gyorsan hátrálni kezdett. Persze nagyot huppant a padlón.
Gyors léptek zaja zengett a házban. Teodor egy vödörnyi hideg vizet cipelt, amibe erőszakosan mártogatott egy rongyot. Le akarta mosni a falat, de Cintia kikapta a kezéből a rongyot.
– Meghibbantál? Ha lemosod, minden eltűnik!
– Honnan veszed? Egyáltalán nem biztos, hogy emiatt történtek a dolgok, de kipróbálnám.
– Huh – ült le öccse ágya szélére a lány. – Magam sem tudom, mi folyik itt. Talán csak véletlen egybeesés.
– Azért mondjuk meg apuéknak. Talán lesz valami ötletük.
– Mire gondolsz?
– Lebutáznak, kinevetnek, és végignézetnek velünk egy dokumentumfilmet a természetről.
– Abban egyetértek, hogy szóljunk. De remélem nem így reagálnak.
Amint a szülők hazaértek megragadták őket, és felráncigálták a szobájukba. Teodor hadarva elmagyarázta a történteket, aztán Cintia átvette a szót, és érthetően elmondta miről van szó. Szüleik először elmosolyodtak, arra gondoltak, milyen aranyos kis gyerekek, szórakoztatni próbálják őket. Amikor Teodor erőszakoskodott, hogy igaz, kezdtek megharagudni, hogy húzzák itt az időt ezzel a mesével. A gyerekek próbálták bebizonyítani: lefröcskölték Cintia festményét, majd kinyitották az ablakot. Nem történt semmi. Apjuk már unta a játékot, túlzásnak vélte. Be akarta csukni az ablakot, amikor egy esőcsepp landolt az orrán. Majd ezt a cseppet több követte.
– Látod?
– Csak esik, mit lássak benne különöset?
– Várj anya, ne menj le! Ezt nézd! – Cintia fogta a zseblámpáját, és megvilágította a festményen a házukat. Az ablak üvegén besütött a Nap, míg a többi ház fölött továbbra is esett. A szülők zavartan nevetni kezdtek. Cintia csak nézte őket és várta a bocsánatkérést, de Teodor nem tétovázott. Megfogta a vizes rongyot és végighúzta a képen a házuk egyik ablakán. Pista legyintett, majd átkarolva feleségét indultak le a lépcsőn. Cintia és testvére búsan az ágyaikra ültek, nézve a falat.
– Talán tényleg bolondság.
– Mit kértek vacsira? – jött vissza a mamájuk, ám alig lehetett hallani, mert abban a pillanatban az ablak üvege betört, mintha egy nagy, és nehéz labda találta volna el. Cintia sikított, mire Pista visszarohant.
– Mi történt? – kérdezte ijedten. Választ Teodor adott azzal, hogy a nővére falára és annak festményére mutatott.
– Drágám, szerintük igazuk van – mondta az anya, ölelgetve lányát. – Nyugi kicsim.
– Ne szórakozzatok velem, gyerekek! Melyikőtök törte ki az ablakot? Vagy egy iskolatársatok focizik itt?
– Apa, mi nem tettünk semmit. És nincs itt labda. Gyerek meg pláne nem.
– Én is láttam, hogy magától tört ki.
– Maguktól nem törnek ki ablakok.
Az apjuk csökönyös volt, csak nem akarta elhinni. Hiába győzködték, bizonygatták, ő kitalált valami magyarázatot, ami kevésbé volt hihető, mint a gyerekek elképzelése.
– Akkor mossuk le a festményt, és meglátod, hogy nem lesz házunk – duzzogott Cintia. – És mi sem leszünk.
– Rendben, bebizonyítom, hogy csak mese az egész. – vette el a rongyot fiától és belemártva a vödör vízbe eltolta lánya ágyát, és nekiállt törölni.
– Apa, ne tedd! Nem úgy értettem!
– Apa, ne csináld!
– Mindenkinek annyi! – mondta gúnyolódva az apjuk. – Drágám, nem tudom miért dőltél be ennek az ostobaságnak. Meglátod, hogy semmi nem történik. – Erősen nekinyomta a rongyot a festménynek és mosta le a kerteket, házakat…

Egy szép napon egy kis ürge bújt elő föld alatti rejtekhelyéről. Az erdő végétől kezdődő mezőn futkározott testvéreivel, el-elbújtak üregeikben. Egyikük a messzeségbe nézett, mintha látni akarna valamit, valamit, ami egyszer ott volt, de már nincs. Valamit, amit hiányolt a tájból. Talán a régi hangokat, illatokat és… embereket. De a kis ürge végül nem jött rá, mit is hiányol.

2011. április

launita web-oldala: http://launita.blogspot.com/

Wu Wang

2011-11-27T19:55:00.001+01:00

vattacukor napok

Kávé-, cigi-meditáció, reggel
Mikor a Nap is csipásan sandít,
Megérdemli, ki ilyenkor felkel
És a madarakkal beszél meg randit

Annyira édesen könnyed az egész
Hogy már ragad kezem, lábam, szám, szemem
"Elviszlek, mondd meg merre mész!"
Egy érzés hirtelen, így köszön nekem.

"Oda, hol nem gejl az édes, s nem hazug,
Nem vonz magához, mint a légypapír,
Világtól elrejtett titkos mesezug."

"Van ilyen!" - mondja, egy rövid szót felír,
Mégse visz magával inkább messze fut,
A szót elolvasom, "Találj meg ha bírsz!"

boxonett avagy nyolcnál fel...

Nem figyeltem és az élet eltalált,
Orromban fémes illattal koppanok
Tűrni kell s legyőzöl fájdalmat, halált
Rámszámolnak, és már nyolcnál fennt vagyok

A padlón, mint a vízalatti hangok
Végtelennyi távolból morajlanak
Kizárt érzések és homályos arcok
Életvágyam, mint feltörő kis patak

Nyolcnál felállni bármi volt, bármi lesz
Odalépni nem félve rúgkapálni
Erővel, mit minden csillag észrevesz

Tedd mit kell, égbe nem elég a sámli
Ördögnek örömet könnyen ne szerezz
Küzdeni kell és nyolcnál talpra állni

Zuhanás

Már három napja zuhanok
A madarak léket vágnak az időbe
Egy körtánccá dagadt pillanat

Az elejét elhagytam
A vége elmarad

Egy „rossz” tett végtelenségbe
Merülő büntetése
Végtelen zuhanás

Májdarabok,
Keselyű
Keserű
Epe
Íz

Egy gyerkőc kezében papírforgóval
Dobálja a viharokat
Forgatja a szelet
Hogy a szappanhab
Lassan lemossa a jeget

Zuhanás közben
Arcomról
Hogy az idők végéig
Lássam a kiálló
Kőcsúcsokat

S már arra várok, hogy elérjem
De nem,
De nem,
De nem,
Élet és halál közt
Szerelem

Tátongó illattal

Tátongó illattal
Zsúrkocsiszlalom a köveken

Követem

Apró lények bújnak a láthatatlanba
Vágytalan bamba
Képed
Lesné a tétlen édent
Hol megállt az idő

Poszterszépen
Tárul elénk
Az elmúlt s a jövő

Az életem flippergolyó
A tudatom az a két csapkodó
Kis kar

De szar

Néha kilövöm magam
Hogy a vérszagra
Gyűlő kopóknak
Legyen egy jó napja
Semmi vagyok mint
A tűz felé dobott hólabda

Kifutok az éjszakából

Csak tapogattam a világot
S villanva szakadt rám néha a szín
Megijedtem
A falhoz szorított hegedűszóra feszül az ín

Papírzacskó durranás
Startpisztoly
Iszkolj

Ne várd meg míg öreg rabként
Ne tudj mit kezdeni a szabadsággal
Szaladj most
Ha kergetnek is
Mogyorófa ággal

Letépi rólad a húst
Megnyúzott idomtalan őrület
Révülsz mert golyó vagy
S az élet rulett

Szétszóródik a Hold a fagyott aszfalton
Egy öreg összesöpörte
De én szétrúgom
Pardon

Valaki villanyt kapcsolt az égben
S most a fényben
Kocogok
Egy ködbeburkolt éden

Csattanó

Falra csattan a csodálata
Majd a hidegbe küldi az ázott
Ku(ty)át
Csíkoktól fényes autóúton
Zsinóron húzza az élet magát

Oviban felejtett gyerek leszek
Egy percre
Az életem felvágom snittekre
Felvágott s friss zsemle
Ízekre

Cincált ismeret
Oltárral mozgatott marionett istenek
Viccelnek
Velünk
Csak nem vesszük a lapot
Ha épp az a csattanó
Hogy egy ismerősünk halott

A Világosság fekete humora
Az élet tombola
Akkora a tompora
Csapj oda

Hormonba oltott éjszaka
Tombol a lét maga
Védd magad

Direkt

Csak olyat csinálok amihez nem értek
Abban még van kihívás
Lehet hogy bolondnak néznek
Kik a rutin útjain utaznak
De
Nincs de

Szalmakalapban
Lógok lefele
Ingaként pörget nehéz fejem
Na fene

Összeakadt lábakkal esek orra
Persze direkt

Cápákat etetek...

1.

Cápákat etetek a forgószélben
Már nincs kezem
Hamm, belém martak a játék hevében,
Veszett eszem.

Az őrület, elázott papírhajóm,
Egyszer úgyis
Elsüllyed, régóta érzem és tudom,
-Te ne bólints!!!

Merülő ellem elnyűtt, nyúzott szalag,
Begyűrt idő,
Amit menteni akarsz és elszakad,
Nincs már erő…

2.

Fogok egy tálat,
A nappalt s az éjszakát
Összefolyatom.

Rákenek lekvárt,
Vért, ritka víziókat,
Nektek eladom.

Pénzt ér a lélek,
Nem is rosszat, de tudom
Nem is volt olyan!

3.

Csak házilag csaptam össze egyet,
Megvan gyorsan.
Nézz a szemembe,
S meglátom édesen vagy sósan
Akarod!
Én meghalok,
S reggel újjá születek.

izék

Szeretnék annyit egyedül lenni
Hogy hiányozzanak az emberek
Szeretnék majd úgy közéjük menni
Hogy adjak nekik és ne elvegyek
...
Éjjel volt
Rámtört egy látomás
Hogy a Világ seggén egy gennyes pattanás

Kifröccsenő vulkán lelkem
Ki szembe jött megfejeltem
...
Sorsok egymásra
Mint fakockák a gyerekszobában
Épülnek
Egy sincs meg magában
Ha kirúgsz egyet borul az összes
Nagy csattanás
Aztán hirtelen csönd lesz
És épül előlről a képzelet vára
Vonul a tömeg mint birkák a karámba
S ha valaki más
Egy új felvonás
Veszi kezdetét
S az utcán a sok szemét
Mint új világ épül
S ez az enyém!
...
Csak úgy érezni akarom, hogy nincsen gond
Csukott szemmel a fának rohanni még egyszer
De utálok megmozdulni
...
Az álom hangjai még hadakoznak a légkalapáccsal
És győzködnek, hogy nem ez a valóság
Jégcsákánnyal kapaszkodok az álmok falába

Vas Katalin

2011-11-27T19:54:00.002+01:00

Vas Katalin (1967) írja: "Az első „versem” 10 évesen véletlenül írtam egy könyvtárszakkörön, de bekerült a rajnaplóba. Akkor csodálkoztam rá először a dologra. Jé, lehet verset írni. Tulajdonképpen, ahogyan az élet minden területén, így az írásban is „mindenevő” vagyok. Műfajilag próbálkoztam versekkel – ezt műfaji kötöttség nélkül mívelem, ez alól talán csak haikuim képeznek kivételt –, prózában elkövettem mesét, sci-fit, novellát, krimit. És a sornak ezzel nincs vége, mert érlelődik bennem – sőt némelyik már el is kezdődött – regény, dráma, sőt egyik mesém sorozattá bővítésével is kacérkodom. Szakmai elismertségem nincs. Hogyan is volna, hiszen amiről itt beszélünk az egy pillanatig sem szakma. Az írás művészet, belülről jövő készség, amit ha felismer az ember fejlesztheti, akár tökélyre is. Azt hiszem mindenkinek ez a vágya, persze csak keveseknek adatik meg. Azért én is „megjelentem”, a ma emberének sok csodás lehetősége van, amivel aztán vagy él, vagy nem. Itt az internetre gondolok. Néhány helyen felbukkannak „műveim”. Nyomtatásban megjelent a Nem vagyunk egyedül című fantasztikus novellám az Új Galaxis folyóirat 7. számában. Ezenkívül meg kell említenem Áldott István barátommal közösen írt A navigátor című novellánkat, melynek képregény-változata megjelenésre vár. Az internet egyik óriási előnye mindazon emberek megismerése, kiknek barátsága, szimpátiája másképp – elsősorban földrajzi nehézségek miatt – aligha lett volna elnyerhető. Így viszont gazdagabb vagyok jó néhány igaz baráttal, és rengeteg hozzám hasonlóan gondolkodó művészetében önmagát adó ember ismeretségével. Ennek köszönhetően tudom barátomnak Benczes Sándor Gábort is, akinek törekvése, hogy önmagukat művészetükben kifejező embereknek helyt adjon az oldalán igazán figyelemre méltó."

Katicabogár kalandjai (részlet)

1

A kis sárga virágok felemelték harmattól nedves fejecskéjüket és szárítkozni kezdtek a reggeli napsütésben. A Katicabogár korán kelő hírében állott. És valóban, ahogy az első napsugár megcsiklandozta a talpát fürgén kiugrott az ágyból és tornázni kezdett.
- Egy, kettő. Egy, kettő - mondogatta, miközben alaposan megmozgatta izmait.
A Szarvasbogár épp sántikált a háza felé.
- Jó neked Katica - szólt be neki.
- Miért, kedves Szarvas Szilveszter? - kérdezte Katica vidáman.
- Csak azért, mert mindig olyan jókedvű vagy és majd kicsattansz az egészségtől, és ráadásul a gyerekek is nagyon szeretnek. Mindig rólad énekelnek.
- Tudod, Szilveszter barátom, neked is csak azt tanácsolhatom, amit mindenkinek: ha te is egészségesen élnél nem kellene sántikálnod. Reggel felkelnél, tornáznál egy jót, aztán alaposan megreggeliznél és végezhetnéd a dolgodat.
Szarvas Szilveszter ámulva nézett utána, mert Katica kiterjesztette pettyes szárnyait és huss, elrepült.
Katica a magasból megpillantott egy kókadozó virágot. „- Ha jól látom itt lesz a reggelim” - gondolta magában, és leszállt a kis Százszorszéphez.
- Jó reggelt kedves Százszorszép, úgy látom nagyon szomorkás vagy ma.
- Éppen jókor érkeztél Katica, már alig élek.
- Na, munkához is látok.
És ezzel Katica a magával hozott kis kosárba seperte Százszorszép leveleiről reggelijét, a levéltetveket. A kosárka éppen tele lett. Százszorszép fellélegzett és vidáman integetett szirmaival Katica után, aki egyenesen hazarepült. Útközben találkozott egy-két ismerőssel is. Például Szöcske Szabolccsal, és ifjú feleségével Szöcske Szabinával, akik vidáman integettek, és majdnem szerencsétlenség is érte, mert amíg Szöcskéjékre figyelt épphogy ki tudta kerülni Cserebogár Apót, aki mérgesen rázta öklét Katica felé. Azonban jókedvét ez sem vette el. Otthon elkészítette a finom reggelit, és miután bekebelezte átolvasta kedvenc napilapját, az Erdei Hírharangot. A hírcsemege után fogta kosárkáját, és ismét útnak indult, mert a nénikéjének akart kedveskedni egy kis ennivalóval. A magasból rögtön észrevette a neki megfelelő virágot. Leszállt hozzá és kedvesen megszólította:
- Szervusz Harangvirág, van valami jó híred a számomra?
- Kedves Katica, tisztíts meg ezektől a bogaraktól, és a legérdekesebb híreket hallod majd tőlem.
Katica nekilátott a munkának, de hogy a Harangvirág mit mesélt neki, azt majd legközelebb mondom el.

2

A Harangvirág, miután Katica alaposan megtisztította, elmondta híreit.
- Tudod Katica mi történt Szöcskééknél? Képzeld, Szöcske Szabina megint ott akarja hagyni Szöcske Szabolcsot.
- Ez érdekes - mondta Katica -, én éppen az imént láttam őket nagy egyetértésben ugrándozni a Vadvirágos réten, még integettek is.
- Nahát, úgy látszik, te többet tudsz, mint én - sértődött meg Harangvirág, és nem mondta el azt az eseményt, ami Katica számára sokkal fontosabb lett volna, mint Szöcskéék családi perpatvara.
- Ne haragudj, kedves Harangvirág, de most már mennem kell, viszem a finom ennivalót a nénikémnek! - ezzel szárnyra kapott, de a Harangvirág még utánakiáltott:
- Annak ugyan viheted, kedves Katica!
A kis hétpettyes barátunk nem fordult vissza, mert azt gondolta magában: „- Ez a Harangvirág mindent eltúloz. Lám, Szöcskéékről is miket mondott, pedig a vak is láthatja milyen egyetértésben szökdécseltek. Ugyan, mi lehetne a nénikémmel?”
De azért gyorsabban kezdett repülni, mert aggódott kedvenc nagynénjéért. Hátha tényleg valami baj érte. Katica azért rajongott annyira a mamája testvéréért, mert pici korában elvesztette a papját is, a mamáját is, Kató néni volt az egyetlen a családban, aki pártfogásába vette a kis Katicát, és megtanította mindenre, amire egy kis bogárnak a hatalmas erdőben szüksége lehet. Most, hogy a néni már megöregedett Katica gondoskodott róla. Közben meg is érkezett Kató néni házához. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a kis ablak zárva van, pedig a fényes napsugár már türelmetlenül kopogtatta a zsalugátereket. Katica letette a kis kosarát és bekémlelt az ablakon. A kis házban minden a legnagyobb rendben volt.
" - Biztosan alszik még Kató néni, öreg is már, gyönge is, beteges is, szüksége van a pihenésre" – nyugtatta magát Katica, és bekopogott az ajtón. Várt egy darabig, aztán mivel nem kapott választ lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban zárva volt. „- Nahát, ez a Kató néni hová mehetett?” Elővette a saját kulcsát és bement a kis házba, viszont nem tapasztalt semmit, amiből kitalálhatta volna, hova lett Kató néni. Valaki megkoppantotta az ajtót. Cincér Csongor és Kabóca Kálmán álltak az ajtóban.
- Szervusz Katica, csak nem az öreg hétpettyes szomszédot keresed?
- De igen, kedves Cincér Csongor és Kabóca Kálmán, nem tudjátok hol lehet?
- Reggel elsétáltam a Vadvirágos rétre és ott hallottam Kamillától, hogy Kató nénédet megfogták a gyerekek. Azért is jöttem ide, hogy megnézzem, hogy igazat mondott-e Kamilla, Kabócával útközben találkoztam.
- Én meg az Erdei Pajzsikától hallottam a hírt. Ő is azt mondta, amit Kamilla, egy gyerekcsoport jött az erdőbe duhajkodni. Tölgy Apó nagyon mérges volt, mert a gyerekek mindenféle szemetet dobáltak a lábához. Képzeld el, az egyik énekes madár bekapott valamit azok közül a szemetek közül, és most ott fekszik halottan a szeméthalom tetején.
Katicát nemcsak megdöbbentették, de el is szomorították ezek a hírek. Két hatalmas könnycsepp gördült ki a szeméből.
- Kedves barátaim, mondjátok meg nekem, hol találom meg azokat a gyerekeket, elmegyek és kiszabadítom szegény Kató nénémet.
- Talán menj el Tölgy Apóhoz. Ő olyan öreg, több, mint száz éves, reméljük tud segíteni neked.
Katica elmaszatolta a könnyeket az arcán és elrepült Tölgy Apóhoz.
Azt, hogy Tölgy Apó segített-e rajta, és ha igen, hogyan, majd legközelebb mondom el nektek.

3

Tölgy Apót mindenki tisztelte, ő volt a legöregebb tölgyfa az erdőben, de az erdő lakói nemcsak a kort tisztelték benne, hanem azt a rendkívüli bölcsességet is, amivel Tölgy Apó minden élőlényen segített. Katica Tölgy Apó egyik ágára szállt és így szólt hozzá:
- Kedves Tölgy Apó erdőnk legbölcsebb lakója, kérlek segíts rajtam.
- Tudom, mi járatban vagy kis Katica, nagyon sajnálom a kedves öreg Kató nénit, de nem tudsz rajta segíteni, a gyerekek fogságában előbb-utóbb elpusztul.
Katica keserves sírásban tört ki. Tölgy Apó leveleivel törölgette a kis Katica könnyeit.
- Én akkor is megpróbálom kiszabadítani, mondd, Tölgy Apó, hova vihették?
- Tudod hol van a Pusztarét?
Katica kerekre nyílt szemekkel bólogatott, Tölgy Apó pedig így folytatta:
- A Pusztarét valamikor ugyanolyan rét volt, mint az erdő akármelyik tisztása. Azonban egy szép napon emberek jöttek. Először csak hosszú rudakkal járkáltak a fák közt és senki sem gondolt semmi rosszra, annál is inkább, mert nagyon hamar elmentek. Aztán egy idő múlva megjelentek fejszékkel és különböző szerszámokkal. Tölgy Töhötöm, az én legkedvesebb bátyám, aki kerek ötven esztendővel volt idősebb nálam azon a tisztáson élt.
Tölgy Apó levelei olyan furcsán rázkódtak, mintha sírástól reszkettek volna ágai.
- Azért mondom neked Katica, én megértem a bánatodat, mert még most is fülemben cseng a bátyám, Tölgy Töhötöm panasza, idehallatszott törzsének reccsenése, amikor kivágták. A szívem úgy sajgott érte, mintha nem is fából lenne, legszívesebben kitéptem volna a földből a gyökereimet, csakhogy segíthessek rajta. Te azonban odarepülhetsz a nénikédhez és kiszabadíthatod. Tiszta szívemből kívánom neked, hogy sikerüljön. Ott a Pusztaréten van egy nagy ház, szerintem ott lesznek azok a kis megátalkodottak, akik a nénikédet megfogták. Igazán nem tudom mikor tanulják meg végre a gyerekek, hogy mi fák, ti bogarak és az erdők és mezők, hegyek és völgyek, folyók és tengerek, a Föld összes élőlénye ott szeretünk élni és ott tudunk élni, ahol születtünk. Én lennék a legboldogabb a világon, ha egyszer megértenék az emberek és a gyerekek, hogy ne bántsanak minket, hiszen tőlünk kapják az életet, nélkülünk ők is elpusztulnának valamennyien. Menj hát kis Katica és járj szerencsével!
- Köszönöm neked kedves bölcs Tölgy Apó a jó tanácsodat, és azokat a dolgokat, amiket mondtál soha nem fogom elfelejteni, és ígérem neked, mindent megteszek, hogy bölcs tanaidnak hitelt szerezzek. És most megyek szegény Kató nénit kiszabadítani, ha addig élek is.
Tölgy Apó reménykedve integetett a mindenre elszánt kis pettyes bogár után. „- Járj szerencsével.” Ez zúgott Katica fülében még akkor is, amikor már messze járt Tölgy Apótól. Olyan érzése volt, mintha minden fa, virág és fűszál, az erdő valamennyi lakója mellette lenne, és ez az érzés megsokszorozta erejét.

4

Katica elszántan repült a Pusztarét felé. Ha nem tudta volna merre keresse, akkor is odatalált volna, mert a gyerekek nyomát mindenfelé eldobált papírhulladék, letördelt faágak és letépett virágok jelezték. Elszomorító látványt nyújtott az a kis rókakölyök is, aki megsérült lábát nyalogatta. Katica leszállt hozzá.
- Veled meg mi történt Róka Réka? - kérdezte a kis rókalánytól.
- Nem tudok hazamenni a mamámhoz, nagyon fáj a lábam, valamibe beleléptem. A mama már biztosan mindenfelé keres.
Katica megvizsgálta a sebet, jókora vágás éktelenkedett a kis Róka Réka lábán.
- Látom már, egy üvegcserépbe léptél - állapította meg.
- Mi az az üvegcserép? - kérdezte megilletődve a kis róka.
- Tudod, az emberek itt az erdőn többnyire üvegből isznak, és miután kiürül az üveg nincs már rá szükségük, de nem a szeméttartóba dobják, hanem összetörik, így történhetett, hogy beleléptél egy üvegdarabba.
- De most mi lesz velem, hogy talál rám a mamám, és különben is nagyon fáj a lábam, és éhes is vagyok - siránkozott a kis vörös bundás, - miért is nem hallgattam a mamára, megmondta, hogy maradjak nyugton, mert tudod kis Katica, mi nappal alszunk és éjjel vadászunk, de én nem tudtam aludni, mert olyan szépen sütött a nap és csalogatott az egyik napsugár, hogy menjek vele játszani és el is indultam, aztán egyszercsak elkezdett fájni a lábam és nem tudtam rálépni - és szegény kis rókakölyök megint csak sírva fakadt.
Katica erősen törte a fejecskéjét, hogy hogyan tudna segíteni a kis rókán. A bozótból kikukucskált Nyúl Malvin és kíváncsian szemlélte Katicát és Róka Rékát. Aztán gondolt egyet és egy ugrással a fa tövében termett, megilletődve billegette hatalmas füleit és megkérdezte Katicától.
- Ti mit csináltok itt?
Katica arca felragyogott az örömtől:
- Jó, hogy jössz Malvinka, a segítségedet szeretném kérni. Nézd szegény kis Róka Réka hogy megjárta, megsebesült, elvágta egy üvegcserép a lábát, gyorsan hozni kellene neki egy kis útilaput a sebre, nehogy még nagyobb baj történjen vele.
A nyuszi fontoskodva szimatolta körül a sebet, aztán így válaszolt:
- Nagyon sajnálom, de ősi ellenségemnek nem segítek, erre tanított a mamám, és különben is ez a rókakölyök pár nap alatt meggyógyul, pár hónap alatt felcseperedik, aztán egyszer majd azzal hálálja meg a segítségemet, hogy fölfal. Egyébként is én nem akarok áruló lenni, a mi családunk sohasem paktált rókákkal. Szegény unokaöcsémet Nyúl Nándort éppen kéthete fogta el Róka Richárd. Ezek után te is megértheted Katica.
- Nézd Malvin, te az előbb ősi ellenségről beszéltél, akkor most én beszélek neked ősi törvényről. Az erdő ősi törvénye, hogy a bajbajutottakon segíteni kell önzetlenül, főleg, ha az illető kölyök. Erre nem tanított meg a mamád?
- Lári-fári Katica, ősi törvény ide, ősi törvény oda én bizony nem segítek. Hány testvéred is van? - kérdezte Rékától.
- Hát van Regina, Ramóna, Rachel, Rebeka, Rómeó, Róbert, Renátó és én, de van még egy nem igazi testvérem is, Renáta, akinek lelőtték a szüleit.
- Na látod Katica, ha őt nem számoljuk, akkor is van még rajta kívül nyolc róka kölyök. Marad belőlük így is elég.
- Nem lehetsz ilyen szívtelen - kiáltott Katica kétségbeesetten -. Gondolj arra, hogy ha neked lenne kölyköd, és bajba jutna és azért kellene elpusztulnia, mert az ősi ellensége nem segítene rajta. Kérlek segíts, én nem tudom a lapulevelet elhozni, mert nem bírom.
A nyuszit úgy látszik meghatotta Katica könyörgése, mert beadta a derekát.
- Na jó, megyek már, itt nem messze láttam egy csomó laput, hozok belőle a kölyök lábára - azzal hatalmas nyúlugrásokkal eltűnt a bozótban.
- Miket beszélt ez? - kérdezte ijedten a kis róka - majd jön a mamám és megfogja, jó kis süldő nyúl, elég is lenne a vacsorára előételnek.
- Nem szabad így beszélned, ő most segít rajtad - nyugtatta meg Katica a szeleburdi kölyköt.
- Mit csinál velem? Mi az, hogy segíteni? - kérdezte a kis bumfordi.
- Úgy látom Róka Réka, neked még nagyon sokmindent meg kell tanulnod, majd kérdezd meg a mamádat erről.
Erre a kis róka szeméből megint megeredt a könnyek zápora:
- Mama! A mamához akarok menni!
Nyúl Malvin visszaérkezett a lapuval, körbetekerte Réka lábát és így szólt Katicához:
- Útközben találkoztam Lepke Liliánával és ő megígérte, hogy azonnal elrepül Róka Rozál asszonysághoz és értesíti a bajról, de most már megyek, őt már igazán nem várom meg.
- Köszönöm Malvin, nagyon rendes nyuszilány vagy! - kiáltotta utána Katica.
Róka Rozál asszonyság lihegve érkezett és körbenyalogatta elveszett csemetéjét.
- Mi történt veled kis csavargóm? Nem megmondtam, hogy ne menj messzire?
- Képzeld mama egy nyuszi segített nekem, de most már mondja meg valaki, mi az, hogy segíteni?
A róka hölgy kérdő tekintettel fordult Katica felé:
- Nem akarok hinni a fülemnek, mit beszél ez a gyerek össze-vissza?
- Bizony, így történt - mondta Katica, azzal elmesélte az egész történetet az ámuldozó rókának.
- Elég öreg róka vagyok már - monda Róka Rozál -, de ilyet még nem is hallottam. Köszönöm neked Katica és majd alkalomadtán meghálálom Nyúl Malvinnak is a segítségét. Mindenesetre, ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy a róka nemzetségből senki sem fogja többé bántani, erre szavamat adom.
Azzal szájába kapta Róka Rékát és eliramodott.
Katica pedig igencsak megszaporázta a repülést, mert tulajdonképpen neki a Pusztarétre kellett eljutnia.
A Pusztaréten sok minden történt, de erről majd legközelebb mesélek nektek.

5

A Pusztarét kellős közepén egy hatalmas ház állt utat törve magának a fák sűrűjében, letarolva a tisztás virágait. A ház erdei fogadó volt, a kirándulók szívesen eltöltöttek néhány napot itt. Katica a körben álló fák egyikének ágára szállt, mert kifárasztotta a repülés. A tavaszi szél végigborzolta a fák friss zöld leveleit. A fűben megpillantott egy szarkalábat, aki bánatosan hajtotta le fejecskéjét. Katica leszállt hozzá és megszólította:
- Üdvözöllek Szarkaláb!
- Ó Katica, hát te hogy kerülsz ide? Régen jártál nálam. Látod, bőven akad munkád velem.
Katica szaporán nekilátott és kosár híján a szájába tette a levéltetveket. „- Ebéd” - gondolta. Mikor befejezte, a Szarkaláb megkérdezte, mi járatban van errefelé. A kis hétpettyes barátunk szomorúan elpanaszolta neki bánatát és megkérdezte, hogy jó helyen jár-e.
- Meghiszem azt! - mondta bosszúsan a Szarkaláb - Nézz rám! - azzal végigmutatott megtépázott szárán és levelein. - Ez az egyetlen virágom maradt, pedig mióta kinyílott az idő egyfolytában nevelgettem őket, de én még ne szóljak egy szót sem, nézd meg a Kankalint, neki egyetlen virága sem maradt, még majdnem a gyökerét is kitépték. Aztán láttam még egyebet is. Az egyik gyerek rálépett egy hangyabolyra, láttad volna azt a felfordulást, szegény hangyáék el is költöztek, éppcsak a tojásaikat tudták megmenteni, de azt se mindet.
- Ez borzasztó - suttogta Katica.
- De az még semmi - folytatta tovább Szarkaláb. - Nem kímélnek ezek senkit, legyen az virág, fa, fű, bogár, vagy netán énekes madár. Képzeld, Rigó Rita és Rigó Jancsi csak egy kis időre hagyták magukra a tojásaikat, elrepültek valami fontos madárgyűlésre, és mire visszatértek, csak az üres fészket találták. Ilyesmi régebben soha nem fordulhatott volna elő.
Katica úgy gondolta eleget hallott, ideje útnak indulnia. A Szarkaláb aggódva gondolt rá:
„- Szegény kis bogár, csak valami baja ne essék.”
Ekkor kiáltozásra lettek figyelmesek. Csiga Csilla tőle szokatlan vágtával közeledett:
- Segítség, segítség! – kiáltozta.
- Hát te hova rohansz Csiga Csilla? – kérdezte Szarkaláb és Katica egyszerre.
- Segítsetek rajtam. Nem akarok csigalevesbe kerülni – sírta a megszeppent csigalány.
- De hát mondd már el végre mi bajod? – kérdezte Katica.
- Össze akarják szedni az összes csigát. A saját fülemmel hallottam, amikor az egyik azt mondta a másiknak, hogy jó pénzt kapnak értünk, ha összeszednek és elvisznek valamilyen francos országba. Nem tudom ugyan, mi az a pénz, de én nem akarok a zsákba kerülni.
- De hát kik mondták? – szólt közbe szomorúan a Kankalin.
- Hát a gyerekek.
- Értem már, és jól teszed, ha elbújsz – szólalt meg egy hang a fű közül.
Csiga Csaba adta ezt a tanácsot a kis Csiga Csillának és így folytatta:
- A nagybátyám mesélte, hogy időnként ellepik az erdőt az emberek és minden fellelhető csigát összeszednek, Franciaországba viszik a szállítmányt, ahol egyszerűen megeszik őket. - és ezzel ő maga is igyekezett elbújni.
Katica most a saját szemével is meggyőződhetett az emberek pusztításáról, mert három gyerek közeledett feléjük.
- Ott van, ott bújik! – kiáltozták messziről.
Katica elbújt egy levél alatt és onnan szemlélte az eseményeket. Szegény csigák hiába vágtattak, utolérte őket a sorsuk és bizony ők is a gyerekek zsákjába kerültek a többi csiga közé.
- Jó fogás volt ma – csicseregte az egyik kislány –, jó sok pénzt kapunk értük, de most már szedjünk virágot.
Erre a mondatra szegény Szarkaláb halálosan elsápadt, mert a kis maszatos kéz éppen felé nyúlt. Az egyik fiú azonban megrántotta a kislány karját.
- Ugyan hagyd a fenébe, szedjünk még csigát. A másik zsák még üres – és ezzel elcsörtettek a bokrok között.
A Szarkaláb felsóhajtott, Katica pedig előbújt a levél alól.
- Támadt egy ötletem – mondta a Szarkalábnak és megkérdezte tőle – Mondd csak Szarkaláb, nem tudod merre találom Cserebogár Apót?
- Dehogynem – válaszolta a Szarkaláb – ott tanyázik a kis tölgyfán, de mit akarsz tőle?
- Majd elmesélem – szólt vissza Katica a magasból és elrepült a kis tölgyfa felé.
Hamar ráakadt Cserebogár Apó házára a sűrű lombok között és bekopogott.
Egy szitakötő repült arra és odaszólt neki:
- Nincs otthon az öreg, még reggel elrepült a városba, tudod az egyik fia odaköltözött és őket ment meglátogatni.
- Jaj Istenem, most mit csináljak? – sóhajtott Katica.
Szitakötő Szilárd odaszállt Katica mellé és kérte, hogy mesélje el, miért kereste az öreg Cserebogár Apót. Katica töviről hegyire elmondta az egész történetet a szitakötőnek.
- Cserebogár Apót arra akartam megkérni, hogy segítsen a csigákat kiszabadítani, úgy gondoltam, hogy ha kirágná a zsákot, amiben a csigák vannak, megmenekülnének.
- Ebben én is tudok segíteni – csillant fel Szitakötő Szilárd szeme.
- Akkor siessünk – kapott szárnyra Katica és Szilárddal együtt elrepültek.
Hamarosan megpillantották a gyerekeket, az egyik fiú vitte a zsákot, ami már majdnem teljesen tele volt csigával.
Óvatosan megközelítették őket és bele kapaszkodtak a zsákba.
- Te maradj itt és tartsd szemmel őket – súgta Szilárd – én majd alulra megyek és kirágom a zsákot.
Ügyesen a zsák alá mászott és rágni kezdte. Nemsokára lyuk lett a zsákon, és kipottyant az első csiga. Módfelett csodálkozott rajta, hogy kiszabadult, de nem sokat gondolkozott a dolgon, hanem futásnak eredt az ellenkező irányba. Szilárd tágított egy kicsit a lyukon és ezután sorba potyogtak ki a csigák.
Utolsóként Csiga Csilla és Csiga Csaba esett ki a zsákból és Katicák is elrepültek, amikor megálltak a gyerekek, mert egy csigát vettek észre, aki a nagy zűrzavarban rossz irányba futott. Megfogták és beletették a zsákba, de az egyik fiú észrevette, hogy lyukas a zsák és kipotyogtak a csigák.
- A fene egye meg az összes csigát elhagytuk, gyertek, keressük meg.
- Én nem megyek – mondta a kislány – már nagyon unom ezt a csiga gyűjtést és különben is éhes vagyok. A fiúk is úgy döntöttek, hogy mára befejezik és elindultak a fogadó felé.
Katica elbúcsúzott szitakötő pajtásától, aki mindenáron segíteni akart neki, de ő lebeszélte róla és egyedül szegődött a gyerekek nyomába.
Azt, hogy a fogadóban mi történt, majd legközelebb fogjátok megtudni.
...

Nem vagyunk egyedül

-    89678 jelentkezzen! Engedélyt kérek Z 767-től jelentéstételre!
-    Engedélyt megadom!
-    Befejeztem küldetésem a Föld nevű égitesten. Részletes beszámolómat rögzítve a szokásos módon fogom eljuttatni. Várom kérdéseit!
-    26868-as parancsot teljesítette?
-    Természetesen! Nem kerültem közvetlen kapcsolatba a földi lényekkel csupán megfigyeléseket végeztem.
-    Röviden mi a véleménye a bolygóról és lakóiról.
-    A bolygó tekintetében bizonyítást nyertek eddigi ismereteink. Az M típusú csillag harmadik bolygója, lakói Földnek nevezik. Az M típusú csillagot Napnak hívják. Ismereteik elég hiányosak az univerzumot illetően azonban kultúrájuk érdekes. Fejletségi szintjük 3-as kategória.
-    Tehát nem vehetők fel.
-    Véleményem szerint még nem.
-    Röviden megindokolná?
-    Nagyon sok furcsa dolgot tapasztaltam. Az egyik élményem alapján utána néztem az unilex történelmi részében; a háború címszó alatt találtam kópiákat, melyek szakasztott azt játszották elém, amit lent láttam. Borzalmas volt, ahogy repülőgéprajok szálltak az ellenséges városok fölé és bombázni kezdték őket. A házak összeomlottak az utcákon, emberi lények feküdtek szanaszéjjel vérbe fagyva, kicsavart tagokkal, síró gyerekek kóboroltak az utcákon anyjuk után sikoltozva.
-    Igen én is láttam ezeket a kópiákat, bár személyes tapasztalatom még nincs, mint Önnek. Ez azonban csak egy ok és tudja jól, hogy legalább három tényezőnek kell teljesülnie ahhoz, hogy lemondjunk róluk. Van még valami hasonló erősségű az észrevételei között?
-    Sajnos van, és úgy gondolom, több mint három tényezőt fogunk találni a legsúlyosabbak közül.
-    Hallgatom!
-    A második tényezőként talán az jöhetne szóba hogy, az Egészségügyi Szabályzat előírásainak nem felelnek meg bizonyos tekintetben a bolygó nagyon elmaradott és elemi követelmények sem teljesülnek. Láttam olyan területeket, ahol naponta ezer számra pusztultak el az emberek.
-    Valamilyen járvány ütötte fel a fejét?
-    Pontosan nem sikerült megállapítanom a hozott minták kiértékelése folyamatban van. Úgy összegezhetném, hogy járványok is az okai a tömegpusztulásnak. Azon kívül rengetegen halnak éhen.
-    Éhen? De hát úgy tudtuk, hogy a Föld élelmiszer szempontjából lakóinak a húszszorosát is képes lenne ellátni táplálékkal. Hiszen éppen ezért szervezték az akciónkat, hogy a Föld betegségét kivizsgáljuk, a reakciót visszafordítsuk és a földiek felvételével biztosítsuk a cserekereskedelmet az élelmiszerszektorban. Nem értem, hogyan lehetséges, hogy ezen a bolygón éhen halnak az emberi lények.
-    Van egy igen súlyos probléma ezzel kapcsolatban. Ennek is utána kellett néznem. Az unilex gazdasági fejezetét jelölte meg a gép és elképesztően érdekes volt a kópia a pénzről.
-    Ó hát még nem nőttek ki a pénzrendszerből. De hisz akkor még bölcsődések. Talán túlzás is volt a 3-as kategóriába sorolni a fejlettségi szintjüket.
-    A 3-as kategóriát a számítógép jelölte meg nyilván talált olyan komponenseket, melyek ideemelték az emberi lényeket.
-    Kíváncsi volnék mik azok az összetevők, ugyanis az eddig elhangzottak csak a felvétel ellen szólóak voltak. Van legalább egy valamire való vezetőjük?
-    Nos a vezetést illetően nem igazán sikerült eligazodnom az emberi lényeken. Egy személyi vezetőjük nincs. Világkormány nem létezik még csak nem is Földrész tartomány a beosztásuk.
-    De hát akkor milyen a közigazgatásuk?
-    Nemzeteknek, vagy országoknak nevezik szűkebb társadalmaikat.
-    Több társadalom is létezik egymás mellett?
-    Pontos számadat még nem áll rendelkezésre, de azt hiszem száznál több rendszer van egyszerre hatalmon. Határokkal osztják el a területeket és háborúznak egymás közt. Nincs egység, szervezettség.
-    Ez nagyon emlékeztet engem saját történelmünkben található momentumokra. Valamikor Bruce előtt nálunk is létezett ilyesmi. Abból a korból maradtak fenn az adatok a pénzről, háborúról, társadalmakról. Mennyi az esély arra, hogy egy világkormány megalakuljon rövid időn belül?
-    Véleményem szerint semmi, már ami a rövid időt illeti, mint említettem jelenleg is folynak háborúk. Jártam egy az emberek által Boszniának nevezett helyen, ahol szemtanúja voltam az eseményeknek fegyvertelen embereket gyilkoltak a katonák, amennyire ki tudtam venni, azért, mert más nemzet fiainak vallották magukat. Ez a hely az egyik fő kontinens Európa nevezetű közepén van és a környező országok, sőt az egész világ felháborodottan ugyan, de hagyják az események történését. Van ugyan egy néhány kezdeményezés az egység kialakítására, találkoztam ENSZ, meg NATO, meg Európai Unió, meg Amerikai Egyesült Államok nevezetű törekvésekkel, meg van néhány terrorista szervezet is, bár ezek az utóbbiak az erőszakon alapszanak, így eleve nem lehet számításba venni őket, de azért sem, mert ezek a szervezkedések mind nagyon gyerekcipőben járnak.
-    Pedig volt már két „Világ”-háborújuk, igazán megtanulhatták volna már, hogy miféle métely ez! Boldogok lehetünk mi Sercek, hogy Bruce elhozta nekünk a békét, s mi már nem kényszerülünk ilyen alantas dolgokkal foglalkozni, mint pénz, háború, társadalmak. Van-e még valami, amit tudnom kell döntéshozatal előtt?
-    Még egy érdekességet emelnék ki, csupán kuriózumként. Az hogy társadalmaik vannak igen erős nemzettudatuk, nacionalisták, némelyek soviniszták egy dolog, de alapvető jellemvonásaik közé tartozik az önzés, az irigység, a gyűlölködés, ezenkívül pedig született gyilkosok. Ha hatalomra jutnak kivétel nélkül a maguk hasznára fordítják. Néhány éve volt egy hosszabb periódusú sikertelen kísérletük az egység kialakítására, de ez elég kis területet ölelt fel és kudarcba fulladt, azon kívül az eszme gyakorlati megvalósítása hagyott némi kívánni valót maga után.
-    Köszönöm 89678 nagyra értékelem a segítségét, véleményét szem előtt tartva fogom a jelentését átnézni. Döntéshozatalra várom két mili-ciklus múlva. Végeztem.

*****
Az űrhajó tovább keringett a Föld körül, utasai, pedig végezték dolgukat. A fémtest hidegen villant a csillagok között. Csend honolt a gép belsejében. Csak a szokásos zümmögő zaj hallatszott. Az egyik űrhajós, ki a Földön járt küldetésben éppen pihenőjét töltötte. Rákapcsolódott az elektromos berendezésre, mely tetőtől talpig megvizsgálta, azon kívül a pihenését is szolgálta, emellett még energiával is ellátta. Egyszóval minden szükségletét kielégítette. A másik utas, mint az előbbi párbeszédből kiderült a parancsnoki tisztet töltötte be a hajón. A rendfokozatokra úgy látszik a Serceknél is szükség volt, akármennyire is egyenlők voltak. Nos, a parancsnok kényelmesen elhelyezkedett, fejére tette a fejhallgatót, aztán bekapcsolta a monitort és értékelni kezdte a jelentést. Míg a jelentést hallgatta és a monitoron a felvételeket nézte emlékezetébe idézte 89678-as Serccel folytatott beszélgetését, kiemelve a döntést befolyásoló részleteket.

A monitoron csodálatos zöld rét jelent meg apró sárga virágokkal tarkítva, a háttérben egy ködbevesző hegycsúcs emelkedett. A réten elszórtan néhány nagy szarvú, busa fejű, barna, szőrös lény valószínűleg táplálkozott. Aztán felbukkant egy emberi lény nagyon apró volt és a biokijelzőn megjelent egy kód -17-es, tehát a lény gyermekkorú, földi évben számolva 3 éves lehetett. Két hosszú szőke hajfonata libegett dereka körül, amint ugrándozott a réten. A tökéletes álcázásnak köszönhetően semmit sem vett észre. Bár nem lehet tudni mit tett volna, ha észreveszi a Sercet, aki lefilmezte. Milyen is egy Serc, mármint az emberhez képest. Anatómiai felépítése hasonlít az emberéhez; fejformája kissé hosszúkás; és jelentősen megnagyobbodott. Szája apró; orra sem feltűnően nagy; csupán szemei sokkal nagyobbak, ám fejük méretéhez képest ez sem meghatározó; fülük mérete is normális csak az embertől eltérően csúcsban végződik; azon kívül nincs szőrzetük. Ez a kis lény hosszú hajáról jutott eszébe.

A monitoron néhány számadat jelent meg a bolygó lakóinak életviteléről, a társadalmi felosztásról. A Serc parancsnok csak az összesítést nézte meg, mely szerint közel 6 milliárd emberi lény él a bolygón. Ez a számadat elképesztette, de ezek után érdeklődve figyelte az IQ grafikont. Olyan hullámzást tapasztalt, mely emlékeztette a Koptó bolygó felderítésekor tett észrevételekre. A grafikon után egy montázs következett, melyet egy speciális program segítségével készített a 89678-as a földiek információs és kommunikációs hálózata szolgáltatta hozzá az adatokat. Semmit sem mondtak neki a különböző politikai szervezetek, melyek felvillantak a montázsban, néhány ismertebb diplomata és vezető, valamint a gazdasági struktúra. Azt a konzekvenciát viszont levonhatta, hogy a Földön majdhogynem kautikus állapotok uralkodnak. Teljes a fejetlenség és a pénz a domináló erő. A bankrendszerek néhol teljhatalmat élveznek, néhol a háttérből irányítanak, de szinte mindent kézben tartanak. Végére ért a jelentésnek és letelt a két egység is, így elindult, hogy a 89678-assal megvitassák a küldetésük további részleteit.

*****
-    Kiértékeltem a jelentését – kezdte a parancsnok – és igazán színes és jó minőségű anyagot készített. Csak gratulálhatok hozzá.
-    Köszönöm Z767 igyekeztem megfelelni a Serc Szabályzatban foglaltaknak.
-    Döntésünk meghozatala előtt, ha bármilyen hozzáfűzni valója van, kérem, mondja el.
-    A pihenőm után maradt még némi idő, amit arra használtam, hogy utána nézzek néhány dolognak. Elsősorban az nem hagyott nyugodni, hogy előző beszélgetésünk alkalmával Ön megemlítette a vezetőkkel való kapcsolatfelvétel lehetőségét. Erre összpontosítottam, amikor kutatni kezdtem az adattárban. Miután nem kaptam kielégítő választ a kérdéseimre telekommunikációs úton kapcsolatba léptem a Földdel. Készítettem egy montázst a jelenlegi helyzetről. Nagyon nagy mennyiségű adat került be a hálózatba, mikor neki kezdtem nem gondoltam, hogy ilyen hatalmasra duzzadt információhálózattal rendelkeznek a földiek. Így a szelektálást háromszor is elvégeztem a géppel, három különböző szempont szerint. A végeredmény még így is elképesztő. A gép 33967 olyan földi lényt határozott meg, aki alkalmas lenne a feladatokra.
-    Tehát közülük kellene kiválasztanunk néhányat a kapcsolatfelvételre.
-    Igen, de találtam egy sajnálatos tényt, mely ez irányú döntésünket befolyásolhatja.
-    Éspedig?
-    A bagumik és a lepták már többször próbálkoztak a kapcsolat létrehozásával. Sikertelenül. Találtam archív anyagokat arról, hogy a földiek általuk UFO-nak nevezett lényekkel léptek kapcsolatba, a leírások alapján bagumi és lepta lények lehettek. A beszámolók szerint tanulmányozták az emberi fajt és ez is, amellett szól, hogy ők jártak itt. Ezen kívül tudomást szereztem egy szerencsétlenül járt űrhajóról, melynek utasait viszont az emberek tanulmányozták; az utasok a szerencsétlenséget természetesen nem élték túl. A lényeg viszont az egészből az, hogy az emberek vezetői az egész UFO-kal kapcsolatos dolgot hivatalosan nem ismerik el. A tudomány és a vezetés osztja azt a „hivatalos” álláspontot, hogy egyedül vannak az univerzumban. Agyon hallgatják az információkat; azon kívül nem egy eset tanúsította, hogy az emberek ellenségesen, olykor kiszámíthatatlan viselkedéssel fogadták a közeledéseket.

*****
Az űrhajón az összekapcsolt áramkörök működésbe léptek és a hajó elküldte hívójelét a bázis felé. A Serc-bázis hamarosan válaszolt. Mivel az információk a Földről már a feldolgozás pillanatában a hálózatba kerültek, így a bázison, sőt az anyabolygón is azonos ismereteket szereztek és hasonló következtetésre jutottak a felelős Sercek. Bár a Serc-társadalom technikai és pszichikai fejlettségének köszönhetően már az univerzum jelentős hányadában jelen volt mégis egy-egy új bolygó bevonásának lehetősége új izgalommal töltötte el a Serceket.
-    K827 az Optionsnak; Z767 jelentkezzen!
-    Itt az Options Z767 és 89678 jelentkezünk, várjuk döntésüket.
-    Egyelőre maradjanak orbitális pályán. Septon megtartotta magának a döntéshozatal jogát. Kapcsolatfelvétel 3.19-kor. Végeztem.

*****
A hajó tovább keringett a végtelen űrben a csillagok sziporkázó fénye elsápadt az irigységtől a csillogó fémtest láttán. A sercek mindketten pihenőre vonultak vissza és feltöltekeztek energiával, hiszen nem tudhatták milyen döntés születik az akciójukat illetően. 3.19-kor mindketten feszülten várták a Bázis jelentkezését.
- K827 hívja az Optionst; jelentkezzenek.
- Options jelentkezik, itt Z767 és 89678; felkészültünk adásuk vételére.
- Ismertetem Önökkel Septon döntését. Az anyabolygó összegezte jelentésüket, és
minden szempontot figyelembe véve úgy döntött a Föld még nem érett meg a felvételre. A Bruce által lefektetett dogmák szerint a földiéhez hasonló lények felvétele kifejezetten veszélyes, ezért nem lehetséges. Beavatkoznunk társadalmi fejlődésükbe szerintem lehetetlen, hiszen ez a tény később ezekből a lényekből ellenérzést válthat ki. Ez pedig bomlasztaná a Serc egységet és veszélyeztető tényezőként szerepel a Serc Szabályzatra nézve. Van valami hozzáfűzni valójuk?
-    Természetesen maximálisan egyetértünk a döntéssel, kérem, adja meg a koordinátákat a visszatéréshez.
-    Orbitális pályáról korrekció: 6;7;0;8;3;1 maximális sebességgel két hét múlva itthon lehetnek, erre az időre a hibernáció, szükségtelen töltsék pihenéssel és tájékozódással az időt. A mielőbbi viszontlátásra. Jó utat! Végeztem.

Néhány pillanat elegendő volt a koordináták betáplálására és a Serc űrhajó búcsút mondott, a Földnek. A kék bolygó tovább rótta évmilliárdok óta tartó köreit.

*****
Egy kis folyó partján egy nagy hegy tövében magányos házikó állt. Az emeletről kiáltás harsant:
-    Apa, Anya gyertek gyorsan!
-    Mi történt? – ugrottak fel egyszerre a szülők.
-    Ugye mondtam, hogy az nem csillag, képzeljétek eltűnt.
A férfi követte fiát az emeletre és belenézett a kis távcsőbe. A millió csillag között valóban nem találta azt az egyet, amit már három éjszakán keresztül figyeltek. Mivel a csillagtérképeken nem találták, azt a pontot különböző variációkra gondoltak, talán új csillag? Netán egy üstökös csak még messze van? A kisfiú élénk fantáziájának köszönhetően első perctől fogva idegen űrhajónak gondolta. Most már bizonyos volt benne, hogy feltételezése helyt álló, és nem a kalandvágy fűtötte, amikor arra gondolt, hogy jó lenne egyszer találkozni velük. Azt kívánta, bárcsak visszajönnének. Ki tudja talán egyszer teljesül kívánsága, ők, vagy mások felveszik velünk a kapcsolatot, mert NEM VAGYUNK EGYEDÜL.

VÉGE! Vagy mégsem?

Vas Katalin honlapja: www.ironkate.eoldal.hu

V.I.G.

2011-11-27T19:52:00.002+01:00

Vörös István Gábor (1944-2005) így vallott magáról:
1944 szeptemberében születtem,
Négy gyerekem és hat unokám van.
16 éves korom óta próbálok írni "verseket".
Aranykoszorús kovácsmester vagyok.
Kedvenc színdarabom a Cyrano.
Kedvenc költőim: Radnóti, Ady, Pilinszky, Simonyi, Faludi, Fodor Ákos. És még sokan mások...

...amit még tudok róla: nagyon jó humora volt (szerette Rejtőt), jóindulatú, jószívű ember, élete végén sokat betegeskedett, amit nagy öniróniával viselt. Szerette a családját, és szerette az italt. Erről szólt utolsó verse:

Az a pohár...

Homokként fújja szét utolsó perceimet az Idő.

Fényesülepű kitérdesedett nadrágok
s lefutott hátú vén pulóverek
simulnak megszáradt fűcsomókra -

Hol vannak már a párnacsaták
a lucskos lepedők és az ázott
terítők a régmúlt asztalokról?

Emlékként tűnik fel előttem egy csorbaszélű
féligtelt billegő pohár...

Helyzetjelentés (csak, ahogy érzem)

Jókat röhög rajtam a Világ
ahogy ott ül – Földünknek hívott – szégyenketrecében

és én csak sírok
– kezem-lábam szigorún kikötve –
fejemen csörgősipka
arcomon jól célzott záptojás csorog

s vadul vágyakozom
vissza
kényelmes ökör-jármomba
valamint
egyre régi puhafa-kalodámról álmodok

fénytelen tekintetemmel
a távolodó Józan Ész hátát bámulom
– jövőtlenül
– esélytelen

Hát
így élek-élünk
- itt és most –
itthon s Most-időnkben

– ha hiszitek ha nem barátaim –

És eljött értem

És eljött értem éjjel az Ördög.

Én menekültem föld, ég és tengerek közé
Röptömben eldobtam idegpányváim hurkát
- vaktában – szét az űrbe
csillagaim fénylő szikrái felé

és lendültem át- és át világok
halott és gyúlt és élő színei között

de az ördög utolért
mégis

sötét palástjába burkolt
saját lasszóimmal gúzsba kötözött

szótlan, kérdés nélkül vitt egyre lejjebb
hol már nem volt a perc idő, se tér - se való -
Kháronnak ő adta át aranyszín
Egyedi egyszeri obulusom –

Vissza szerelmem hozhatott csak!
Egy napra – kettőre… nem tudhatom…
Bátortalan szívem nem kérdez többé.
Pillanat-szépségek közt fél-élve tusakodom…
Szerelmem, add, hogy érezzek mindörökké!

Szeretnék áment mondani
(neked és érted)
Örökké
Örökké –

Mit is tehetnék többet – egy torzkép!
Én – a még visszaűzött bohóc -

2005. október 21.

Ma lettem hatvanegy éves…

Sokszor álmodok még
kemény, gyönyörszép férfi-álmokat
- s megrázóan fájdalmas feszültségeket -

Ahogy még régen (jaj de régen!)
fiatal kedveseim keringtek
szép fehérneműben – s anélkül – ágyaim körül

És aztán

lassan ringó
– szinte kerítő – ütemben elért
a Szerelem első vad támadása

- és a második
- harmadik
- századik

De

Mostanra már
csak ülünk
egymásra mosolyogva

Kettesben
szép Szerelmem –

– vállunk összeér mint a rég-időkben –

Karöltve küzdünk
időm utolsó fájdalmaival
- ha sírok néha, Te is sírsz velem -

Tudom: az életem vége
nem ölheti meg szerelmedet
– szerelmemet –

Végső menedékem

– párom a világban –
én Kedvesem
a világok idői között

bennem
s velem –

Menekülve...

Majd’ hatvanegy éve már, hogy
Folyamatosan felélem álmaim…

Bánatok, sóhajok lengnek körbe
- szinte giccsesen -

Futó percemlékek szeretkeznek mögöttem.
Már nem enged fel ökölbezárt ujjaim görcse.

Születő új vágyak elől menekülve
Csomózom kötelem a meglelt akácfaágra.

A szépre kötött hurkot – csak úgy – nyakamra szorítom.

És ha végetér szép dallam-futama a tegnapjaimnak,
Kirúgom magam alól a holnapot -

Az az egy éjszaka

Mit számít az hogy holnap reggel újra szürke lesz a Város
ha éjjelre az ideges csókok és fények elborítják?

Lassan csattan a hegyimenetben a fogaskerekű.
Sötét a megálló
és sötét a kert és sötét a ház -
Szobámban elalszik és kigyúl a lámpa
- az ajtóval szemben ágy -

Ha átbámulok a függöny mintái között látom az éjjeli Várost
- a zöld OTP reklám cédán rámkacsint -

És este lefekszem mint az őszi lombok az udvaron
és reggel felkelek mint az őszi lombok az udvaron –
Kis vaskályhámban elhamvadt parázs.

Barna kutya nyüszít ajtóm előtt
beengedem –

De nem!
Csak írok és lánykéz morzsolgatja fázó ujjaim.

Este aztán a buszra vártam tizenegy óra felé hiába nem jött.
Szemben voltam a tájjal és a reklám valóban kacsintott
- hogy rám-e, még most sem tudom -

Szememben felcikáztak vágyak s csillagok
- a lány kedves volt velem -

1964

Abszurd (?) szerelem

Egymásba forrva
egymásban élünk
fagyos űrben suhanó üstökösként
szép Szerelmem –

Látjuk néha
(s érezzük is! igen!)
az üveggolyó-Föld lassú gurulását
erdeinek tengereinek szép életének avulását
- istenek özönvíz-könnyeit -
valamint minden álmok pusztulását
ébredését -

És közeledünk és távolodunk
körpályáján múló időnknek

Egymás tüzétől újra-újra
érintésedtől - érintésemtől
- halott fények közt - életregyúlva
felszikrázunk boldogság-létünk
- hisszük: végtelen -
pillanataiba

de

üstökös-szárnyunkat elkoptattuk
- tudatlan -
évezredek idejének örökös ütközésén.

- valamikorra elérjük
csendes zuhanásunk Végidejét
szép azúrszín tengereknek
hűsítő élet-vizébe -

s aztán kezdjük
újra-újra
hiszen
a végtelenben szeretlek szerelmem

Optimizmusom ennyi...

Hát barátom

Pocsék dolog – igazán –
érezni a fájdalom végigfutását
mellemből karomba
ujjaimba
s le lábamba a talpamig

Mintha tűzfolyó csobogna bennem
csendesen emésztve idegeim.

Félve figyelem lesz-e még „később”
Kell-e még tollam s a vonalas papír
leírni mindazt, mit elrejt előlünk
a Való mocskában fuldokló Most-idő –

(Montázsként agyamból egyre
unokáim képei tűnnek elő)

Csak annyi zúg fejemben: nyerni!
Akarom: legyen időm megint
felfedezni az élet egyébként
oly lényegtelen pillanatait.

Mindentől – Tőletek - mindenkitől
oly nagyon védtelen vagyok –
és várom napra nap - várom örökkön
feljön-e fölém holnap is még a Hold…

Lomok közt - törzshelyem

Félkarú, álló férfi bronzszobor
mellette fogantyús gázvasaló
a falon megkopott antik bendzsóm
magam-kovácsolt, egyedi gyertyatartók
cári műhelyből ezüst szamovár - hibás -
Arnold - kitömött, házőrző macskacápám

Lomok lomok lomok lomok

Előttük öreg, kopott karfás fotel
– a törzshelyem -
hisz én is közéjük tartozom…

Tulajdonképpen...

!Tulajdonképpen pimasz dolog

Mag nélküli dinnyét kérni a piacon,
fehérje nélküli tojást,
s chilis cseresznyéspitét
a régi cukrászdában –

és

- verset a tehetségtelenségtől szenvedőtől
- élhető életet az élhetetlen Élettől
- bocsánatot a Világtól

mint ahogyan
tulajdonképpen pimasz dolog

- s el nem várható -

átélhető - és csak hasznos - találmány
a feltalálók, orvosok
mellvédként összeállt soraitól –

Ti se keressetek rímeket nálam
- lenne ragrímem ide -
de nem adom!!!

Elfutó szavak

Elfutó szavak
vádak ígéretek
árnyak
szerelmi vallomások

tőlünk
Tőletek

csak szavak
elfutó szavak -

Párhuzamos
végtelenbe futó vaslogikán
döcögő eskük
vágyak
szerető megtagadások

csak szavak
elfutó szavak -

Tegnapi fáradt álmok elfekvő árnyak
célszerű fáradalmak - élettelen színek a vásznakon

- az égig lobognak
elérhetetlenül
láthatatlanul -

Szavak
elfutó szavak

Végtelenbe futó
párhuzamos vaslogikán szorongó érvek
szerelmek
vallomások -

Messzire tűnt világos ablakokban
zöld
kék
és lila virágok -

S a Vásznak! A Vásznak!
Élettelen színek a Vásznakon!
- az égig lobognak -

Elfutó szavak

- ital -

Istenem!

A kezeim!

Hogy dadognak!

...és hiába...

Nézz körül!
Látod

fejetlen téboly
szerteűzi megmaradt
kopott álmaid

és hiába kérdezek
és hiába védekezek
és hiába futnék
bármely irányba

- felétek, elétek -

álommanócskák
akácágon himbálnak
hóhérhurkokat

ezért hát
- amíg tudsz
amíg megteheted -

menekülj innen
újra tarkónlőhetnek
- nem védheted ki –

nekem már
elég volt
a régen
múlt
idő
is
!

SzidniFox

2011-11-27T19:49:00.001+01:00

SzidniFoxról (Bíró Árpád 1942-2005) nincs - szerénysége okán - adatom, se fénykép, helyette kedvenc állatának, a szamárnak a képét küldte el, ha képet kértek róla. Tisztelettel meghajlok akarata előtt, s okát ebből a verséből érthetjük meg:

Szamár vagyok

Szamár hangja nem jut az égig, a bölcsek
így hiszik ezt. Én azt mondom: nem igaz!
Bölcsebb ő, mint egyes volt, s mai vének,
Nem kéri ezért sohasem az égi vigaszt.
Krisztussal már együtt vitte keresztjét,
Hátán hordja azóta, ma csaknem kétezer éve.
Hűség terhe se látszik szép, szomorú szeme tükrén.
És ha netán büntetni akarnám, sérteni lelkét,
Engedném csak a balga véneket közelébe.

Ha végre

tudod-e már, hogy vak vagyok,
süket, és szólni hozzád nem tudok
ezért ne mondj magadról semmit
kinek és minek
szavaid hozzám el nem érnek
sem máshoz, senkihez

ne láss meg engem
ne hallj, ne is szólj rólam
vagyunk a versben minden sorban
sorok között, szavak mögött
ajándék ez vagy sorscsapás
akarjuk-e, hogy értse más

és tudod, mégis
meglátlak olykor téged
elmegyek hozzád néha, néhova
nézem vak, tétova
szemeimmel képzelt világaid
ahol elrejtett zugokban
megtalálom a Fényt
ha bebocsátasz oda

és tudod, mégis
elér hozzám a hangod
rettegő sikolyod a hídról
híd alól éles, fájó kacajod
bennük a létet
az örököt, pillanatot
féled, kacagod
mert ismered már
elér a hangod hozzám
titkos világokból

és tudod, mégis
számat akkor szóra nyitom
akarom vagy nem akarom
ha végre ép ésszel felérhetem
mind ami történt, hogy miért -
nem először, nem utoljára
de mindig hiába -
történik velem

súlyos követ görgetve addig
felérek majd a hegytetőre
kinek, minek, nem kérdezem
elnézve bárányfelhők fehérjét
hallgatva nyájak bégetését
ostoba bölcsen kihirdetem -
s kövem a Völgybe görgetem

bősz univerzum zakatol fújva
de más idő síkjába bújva
én az egészet elkezdem újra.

2005.07.21.

Műélvezet

Röhögőversenyt rendeztünk
fiúk, meccs után vagy huszan
húsz? ezt hosszú ú-val kell írni?
nem is tudom
könnyen lehet
hogy nem voltunk annyian.

A fő esélyes voltam én
de arra sétált kis Lizácska
s egy félmosolyt vetett felém
mitől a hangom elakadt
nagy számat mintha falakat
lezárta volna.

A verseny végén
szelid mosolya révén
a pálmát Lizácska vitte el.

Depi-Happy

Kismadár szava
sólyom karmán elcsitul
vad hegyek között.

Szikla megtörik
a súlya mélybe húzza
fel nem jön soha.

Engedj el végre
féregrágta levélke
sodorjon a szél.

Összetört kövön
rozsdás avartakarón
hóvirág fakad.

Fiú verse

Édesapám, most újra láttalak -
sosem mondtam ezt a szót amíg éltél.
Apu, ha lennél mint voltál, nem félnék -
Leomlottak köztünk halál-falak.

Lám itt vagy, arcod megnyugodva látom,
Az embert, jobbat Isten nem teremtett,
S most helyrerakta a kisiklott rendet,
Mi eddig történt nem volt más, csak álom.

Féltem apám a felnőtt léttől, féltem
Hiába járni élet-iskolába,
Hol nem lesz aki mesét mondjon nékem,
Lelkembe gázol ember, s idő lába;

De újra úgy van minden, mint volt régen,
Fiadnak már nyugodt lesz minden álma.

Szabolcsi Zsóka (rzso)

2011-11-27T19:46:00.003+01:00

Fa vagyok

Fa vagyok, várok az ébredésre,
ág vagyok, várok zöld levélre,
rügy vagyok, várok tavaszi napra,
virág vagyok, várok születő magra,
termés vagyok, várok téli álomra,
föld vagyok, várok hűs harmatra,
élet vagyok, élek, s mindig várok,
álmaimban ifjú fává válok..

Itt és most

Neonzöld villogásban,
díszbabák közt,
csillogó kirakat-létben
mennyit ér vajon
önként vállalt
szürke őszinteségem?

Tükröm

Tükröm legyél.
Lássam arcom rezdülését a szemedben.
Lássam lelkem legmélyét is az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.
Tükröm.
Apró üvegcserepekre hullnál, ha odacsapnék,
szétesnél darabokra, s csörömpölve csapódnának
földhöz szemcséid.
A szilánkok felsebeznék gyenge bőrömet.
Felszedegetném mindet egyenként.
Óvatosan. Vigyázva, minél több szilánkot megtaláljak.
Összeraknálak. Pontosan összeillesztenélek.
Gondosan, alaposabban megterveznélek, elrendeznélek.
Ki ne maradjon valami. Kárba ne vesszen semmi.
Mozaiktükör. Üvegcserepekből, szilánkokból, sok-sok
szeretetből összerakva tükröm lennél újra.
Általam, véremből, gondoskodásomból újjászületve.
Tükröm, lelkem tükre.
Szivárványhártyamozaik.
Lélekvár.
Tükörtorony.
Tükröm, vigyázok rád.
Tükröm, te hideg és éles, meleg szavaimmal,
lázas kezeimmel tisztogatlak.
Csillogj örökké.

Lennél-e?

Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypang bóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?

Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.

Kettő között…

Két ember között feszülő lélekhíd,
két végpont között feszülő szivárvány,
két semmi között feszülő minden,
két minden között feszülök árván…

Együtt

Kezem kezedet kutatja,
szemem szemedet keresi,
lelkem lelkedet érinti.

Szemem szemedre rátalál,
kezem kezedre ráhajol,
lelkem lelkeddel összeforr.

Boldog morzsák

Derengő álmok közt ránk hulló
hajnali fény csillan csapzott hajadon.
Arcodon még boldog morzsák
mosolyognak.
Csak pillantásom simogat.
Talán megérzed.
Szemed lehunyva nyújtod
felém kezed.
Összekulcsolódunk.
A kíváncsi napfény glóriába fon minket.
Nekünk születik a reggel.

Légvárak felé, félúton…

Éveink sorfalat állnak,
födetlen fővel vonulnak a percek,
míg eltelik néhány évad... Hol is?
Az ég hamuszín zsinórpadlásáról
lassan ereszkedik ránk
holnapok foltos hálója.
Vergődő éj takar.
Késik a feloldozás.

Néha nekem is…

Kék asszony sétál felhők partjain.
Néha nekem is szólhat egy dal.
Messzi utak köszönnek vissza
illanó évek álmaival.

Holt avaron…

Léptedet merre vezeted tovább,
ha nem kavarog virágokkal szívem?
Ráncokat ró arcomra minden ősz,
míg a haldokló holdat cipelem.
Észrevett már a tél, nekem havazik,
arcomra fagy jégvirágos álom.
Elfutott már tőlünk minden patak,
s holt avaron lépteidet várom…

Ébredezés

Még csak derengés,
még csak vöröses nyiladozás
a szürkéskék felhők között,
még csak búcsú az álommorzsáktól,
még nem nappal,
már nem éj,
még nem élet,
már nem álom,
már nem képzelt száguldás
a villódzó zöldsárga erdőben,
vagy pipacsokkal keretezett
poros országúton,
már nem lázas lüktetés
a kéznyújtásnyira megbújó
boldogság párnái közt,
csak pillák
rebbenő nyiladozása,
égbolt mélykékjének
szökkenő repedezése,
résnyi ragyogás,
melyen visszaszállnak az álmok
a végtelen lehetőség káoszába,
s melyen átcsorog
éltető fényével
az éledő reggel.

Éjbe merültél

Mély éjbe merültél már...
Hajnalonként újra kutatlak,
vajon feldob-e még az idő
az emlékezet árnyas-bogas
lombsátorából
egy csókízű mosolyt,
egy bátorító érintést,
egy villanásnyi csöndet,
melyet együtt hallgattunk
érezve a gondolatok
simítását, puha ölelését?
Látlak, s újjászületek
minden reggel,
hogy estére megérjen bennem:
veled akarok álmodni.
Vajon a te hajnalodban
van még szerepe
tenyeredben rejtőző
illatomnak?

Túl a homályon

Tudom, hogy tűnt álmok repítenek
éjjel tengered felé,
hogy hamut szór körém a fáradt dalt búgó szél,
hogy hervadó fények, alvó virágok
űzik kószáló vágyamat.
A nap halvány korongja épp csak sejthető
a köd mögött, hihetetlen,
hogy néha izzik és lángol.
Felhők ereszkednek hozzám,
simogató párába burkolnak,
hiába nézem a jövőt, csak
tegnapomat látom...
Látlak, s magamat benned,
szempillád rám csukódott,
kezed eleresztett.
Tenyeremben megbúvó csókok
nyomán apró szikrák pattannak
szerteszét.
Ragyog a köd vöröslő pirkadással.
Hárfadal, fuvolasóhaj lendít
túl a homályon.

Fohász

Adj erőt,
mert beleveszek kételyeimbe.
Adj időt,
mert felörlődöm a mutatók rohanásától.
Adj színeket,
mert rettegek a szürkeségtől.
Adj dalokat,
mert fellázadt bennem a csend.
Adj csobogó forrást,
mert hűsíteném lobogó szavaim.

Adj, kérlek...

árvalétünket elfeledni
hársillatú nyárban
lépegető virágok közt
holdas vagy csillagtalan éjeken
sugaras nappalok zengő szavai között
fényt varázsolni elfeledett sötét zugokban
rejtőző halk harangok lélekhangjaival feloldva
telet, őszt, hamut és parazsat, kiszáradt gallyakat
tördelve térdelve göröngyökön és síró patakok partján
útra találni, menni, menni, kezet fogva, kapaszkodva szavakba,
fekete-fehér igenekbe és piros nemekbe, lázas lüktető erekbe képzelni
álmot, csendet, békét,
új napok fényességét,
lázat és lobbanó
lángot, pipacsokat,
hűs hársat,
társat,
kezet,
holdat,
napot...
éjt,
adj
esélyt...

Mégis…

Ne szólj,
szól helyetted a csend.
Ne nézz,
hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj,
hívnak az álmaink.
Ne keress,
hisz úgyis ott vagyok.

Szólj,
fújja hangod felém a szél!
Nézz,
szemed tükrében ragyogok.
Hívj,
érezzem, hogy lobogva vársz.
Keress,
szeress, lásd melletted vagyok.

Táncolj...

Holdfénytáncot jár a lélek,
senki mással nem cserélek,
gyere velem,
fogd a kezem,
hallgasd, nekünk szól az ének!

Táncolnak a kósza árnyak,
dal és hárfa csak ránk várnak,
fogd a kezem,
táncolj velem,
repítenek angyalszárnyak!

Szavak…

Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
bukdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek,
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában , fába vésett
jelek erdejében; gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok.

Álmaimban újra jössz felém, mint nemrég,
s az arcomon némán lecsordul az emlék…

Feléd…

Hangod hangom felé,
hangom hangod felé…
kapaszkodunk szavakba,
reményekbe, hitekbe;
lángod parazsam felé,
szikrám lángod felé…
testetlen lélekkel lobogunk
hitetlen is bizakodva;
hiányokkal kövezett úton,
úttalan rögökön,
napok sötétjében,
éjek sugarában,
könnyes ragyogásban,
harmatos álmok közt,
hajnali ábrándok
félszeg mosolyában,
emlékek illatában
botorkálva tova;
kezem kezed felé,
lelked lelkem felé…

Szeliden

Szelidíts meg,
vad vágyak kergetnek,
űznek naponta feléd
s oly esendő vagyok...
Szelidíts meg, hisz szeliden
szikrát lobbantva szeretnék szeretni
holdas éjeken át...
Szelidíts meg, kérlek,
hogy én is gyengéd magamhoz
szelidíthesselek -
álmaim szép szigetén...

Csak álmodunk

Tenyerembe bújtak illatok,
lüktetnek velem pillanatok,
holdfényt vágyik a harcom,
jöjj, érintse fénye arcom...,
új álmokat súgjon a szél,
hajolj közel, halld, mit mesél...,
halld szívem szapora ritnusát,
táncot vágyó ősi rigmusát,
hallgasd a percek énekét,
lüktető-bongó lélekét,
s csak álmodunk, csak ébredünk,
csak kéz a kézben éledünk,
zihál a hold a hárs fölött,
a tölgy is díszbe öltözött,
pillangó vágy csiklandja szivem,
s szikrát pattint hűs tenyerem...

Álmokkal ébredek

Néha álmokkal ébredek:
holdas távolokat képzelek
kinyújtott kezem közelébe,
játszom felhőtlen eget,
sűrű napsütésben ragyogó mosolyt.
Játéka vagyok rejtőző vágynak,
s tarka álmaim csalfán vágynak
új erek lüktető örömére,
új dalok szenvedélyes ritmusára.
Játszik velem tűnékeny pillanat,
s mire visszamosolyognék,
összetört babaként fájok
lázálmok poros polcain…

... csak perceg

Pókhálón lengve
ránk szakadt az este
súlytalan teste.

Fátyolos szárnyon
táncot jár az álom
fáradt pillámon.

Tegnapok mennek,
holnapokat szülnek
vajúdó percek.

Nem volt ideje…

Kendőjét én hordom ma már.
Panaszkodom neki, s mesélek.
Mosolya naponta bátorít.
Fényképen áll szökőkút mellett.
Hiányzik karácsonyunkból,
s velem dalol a fa alatt,
Hegedűjén ellazult a húr,
dúdolok neki új dalokat.
Fejfájós napokon hozzá hullok.
Nyugtalan órán nyugodt lelke vár.
Nem volt ideje megőszülni.
Kendőjét én hordom ma már.

Néha

mint útszélen nőtt
bánatvirágok álma
mélykék nyarakon

mint pókhálóba
szőtt mosolyok vigasza
barna őszutón

mint elkárhozott
varjak lelke a hóban
vakhideg télen

úgy várnak némán
rügyre tavaszra fényre
sötét perceim

Kezedben alszik…

Kezedben alszik még napom,
kezemben őrzöm illatod.
Holnapról álmodik szobám,
s bekopognak a tegnapok.
Ködöt termett reggel a tél,
zúzmarát szült a pillanat.
Húzd magadra álomlepled,
örülj, hogy ennyi megmaradt.

HAIKUK

Mi az én utam?
Nem tudom. Megyek arra,
amerre az út.

Gyönyörű dallam,
ha lelked a lelkemmel
egy húron pendül.

Könnyeim hullnak:
gyöngybezárt emlékeim
hová gurulnak?

Sosem láttalak.
Arcod mégis ott ragyog
szemem tükrében.

Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.

Hömpölygő folyó
papírhajón sodorja
emlékeimet...

Asszonyok sorsa:
életet adni, fájni,
hervadva halni.

Halk hárfafutam:
behunyt szemeim mögött
lepereg múltam.

Boldogan mennék
hozzád, ha te várnál rám
boldogtalanul.

Kölcsönkértem a
kabátod, hogy közelebb
legyek bőrödhöz.

Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.

Csordogáló csend.
Csak cseppecskék csillannak
csillagtalanul.

Csended betakar.
Gyönyörűség halk dala
pendül az éjben.

Őszidő

Langyos fuvallat:
virágszirmok indulnak
világot látni.

Hulló falevél:
pókhálóban fennakadt
elmúló élet.

Esőcsepp csillog
virágok szirmain. - Ti
miért zokogtok?

Korán megőszült
levélke libbent elém.
Lesz-e még nyaram?

Őszi napsugár
melengetőn simogat.
Őszöm feledem.

Álmos ablakon
esőcseppek koppannak
sűrűn, konokon...

Ködbe bújt a hegy,
aranysárga fákat rejt
felhőtakaró.

Lassan itt a tél,
s hordozom emlékeim
új tavaszokig...

Csak száraz ágak,
avar, tarka levelek...
Ősz. Színes álmok.

Alvó réteket
ködlepel burkol csendbe,
engem a bánat...

Esőcseppekként
hullnak halkan peregve
borús perceim...

Hűs őszi reggel...
Felhőbe takart álmot
altat a lélek.

Könnyes ablakok.
Ősz van, látod, a Hold is
zokogva gyászol...

Téli haikuk

Tél illata jött:
magányos vándor lépdel
síró fák között.

Csipkerózsika
alszik, zúzmarafátyol
vigyázza álmát.

Aludj csak, érted
nem szól már sárgarigó.
Tél hava ringat.

Didergő lélek
szárnyalása csendbe hull,
némul az ének.

Deres rét fölött
hófelhők lebegnek. Éj.
A hold is reszket.

Téli hajnalon
ködlepelben vonulnak
előttem a fák.

Szomorúfűzfa
zúzmaracsipkében vár
tél-szeretőre.

Tó fölé hajló
szomorúfűzág, nézd, mily
szép fehér ruhád!

Szuroksűrű csönd....
Tél - zizeg a hó. Fázol?
Betakar az éj...

Haldoklik a nap,
Tétovázik egy sugár.
S felragyog a hó.

Zizeg és susog.
Megroppan és csikordul.
Tél. Hó. Jég. Hideg.

Hópiheálom:
élni örökös télben
örökké szállva...

Friss hóesésben,
táncoló pelyhek között
én is táncolnék!

Tegnap folyt a víz.
Ma jégtükör óvja a
megfagyott időt.

Fekete világ.
Kimennék a friss hóba
fehérré válni.

Téli éjeken
fagyos, fáradt lélekkel
tavaszt álmodom.

Múlt álmok fagytak
reggelre ablakomra.
Csipkehideg tél.

Jégvirágillat.
Lágy vonalú ábrándok
fagyott páncélban.

Tavasz

Dalos ébresztő:
álmot űző hajnali
madárcsicsergés.

Derengő lélek,
ébredező virágok...
s csak esik, csak fúj...

Menekült a nap...
sötét gondjaival jött
holdtalan éjjel...

Szitáló harmat,
hűs cseppek, s az álmaim
szertelibbennek.

Kószáló álmok
tavaszi friss égbolton
felhővé válnak...

Síró barackfa
fázik, reszket a szélben,
vár szebb tavaszra...

Pillangó alszik.
Virágszirom lehullott.
Sóhajt fúj a szél...

Ma sem...

Tiszta papírom
nem fogja ma ecsetem.
Színtelen nap volt.

Lobogva

Álomdalolás:
tüzes ábrándok között
lobogva zuhansz...

Egyedül

Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában...

Nyári képek

Ablakom alatt
tücsökdal zeng. Ragyog a
holdfényszerenád.

Vércsepp a földön...
sebzett muskátlim hullat
fájó szirmokat.

Feltámadt a szél.
Pipacsmező sírdogál:
sziromzápor hull.

Bóbita röppent
kezemre, csókot lehelt
rá, s ellebegett.

Lestem a bimbót,
vártam, hogy nyíljon. S éjjel
el is virágzott.

Derűs kis este.
Fecskék fricskáznak mosolyt
alkonyatomra.

Éjszaka

Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

Esőszagú csend.
Lógólábú felhők közt
lépeget az éj.

Szuroksötét csönd,
cuppogó hűvös cseppek
esőillata...

Felhőbe törli
keskeny arcát a hold ma.
Velem zokogott.

Angyaltalan éj.
Csillagtalan csöndlepel.
Meddő álmodás...

Szabolcsi Zsóka honlapja: http://rzsoka.gportal.hu

Skrym

2011-11-27T19:39:00.003+01:00

Hargitay Kuli Tamás - pseudonim: Skrym - Csíkszeredán született, első verse házi feladat volt, aztán jöttek az újabb, és újabb (ahogy ő nevezi) firkálmányok. Egerben él, az Eszterházy Károly Főiskolán földrajz szakos hallgató. Cikkei, versei az Új Néplapban, és más megyei napilapban jelennek meg. Nem vagyok művész, sem költő, csupán önmagam keresője - mondja. Remélem soha nem találja meg önmagát, mert aki igen, az többet nem tud írni.

Izzás

Összetört tükör a padlón
A zátonyon sirályok nevetnek
Ácsorgunk a kezdetben
ugye, mi halottak vagyunk?

Kezem a kezedben
Csodállak
A Nap hajlásszögében,
mint meteorok - összecsapok veled

Párnámon a fejed
alszol, én nézlek
Eleven hallgatásom
neobarokk játszótereken
kalauzol

Lármás hintázás
nyikorgó láncok között
csak te és én - élők vagyunk...

Szeretlek. Szemedben,
mint könyvben olvasok
Dohos kővirágok mosakszanak
Gótikus fasorban eltemetlek

Üveggolyókra hántott
kőzetlemezek - foltokat gyűjtögetek
A Tethys partjánál
magányomra zuhanok

Lehúz a szabadság súlya
Skizoid rémálmokig
Frekvenciád erős
Mágneses teréig

Én vagyok, te leszel
Eksztatikus hányingerben
A parnasszista irodalom

Akaratom szürrealista
négyszögén folytatást remélsz
Kézen fogva ülünk Gondvana hegygerincén
ugye, mi halottak vagyunk?

Csigaház

…s valami most megszakad…

Egy napfényes délelőttön,
Nyikorognak a fogaskerekek
Avantgárd vágyakat sorrendbe pakolok
abban a lépcsőházban,
rúnákból vésett korlát,
koszos ábrákból ablak

S a percek kezemben évekké nyúlnak,
mikor felérek a az emeletre
kezeitek magatokhoz húznak

Torz álomképek sikítása
egy befalazott emlékben
gondolatokba pányvázva

A föld fundamentuma dübörög felettem
zajlik a jég, tombol a lázadás,
mikor malasztot merít
alfából és omegából

A megrajzolt szimfóniák szétlapulnak
Fagyott szívekben,
Lerombolt arcomon,
Meztelen új világok,
Névtelenül, zavarodottan,
vagyok, vagyunk, istentelenül

A cenzúra értelmetlen,
ledarál majd determinál
gondviselésből az időtlenség idejébe
…csak még egy táncot a szögesdróton…

A jelenben harcoltok
ellenem, egymás ellen,
akár egy lyukas sarokban
passzátszeleket faragó
penészes markú angyalok,
úgy kovácsoltok vihart
értelmetlen dalokból.

Mondanak nekem göcsörtös szavakat
de dacos hitetlenkedésem, mint kardok
felhőket szanaszét kavarnak
…talán majd valaki magába ölel…

Nekem mi dolgom itt?
Néha remélek, hallgatom
az öröm húrjait a csenden ülni,
hullámok lüktetését az agyban

Néha félek, látom szétfolyni
az égről a csillagokat,
árnyakat az éjben vadra célozni

Egy üveglapon árnyak és karcok
skarlátvörös kabátban,
fekete szárnyakon, egy csigaház spiráljaiban
úgy fodrozódik, gyűrődik az élet a halálban

…s valami most eltűnik…

Memento

Megpatkolom szerencsémet
felnyergelem boldogságomat
homokban napozó házfalak mellett
begombolom halálomat*

Alattam nyerít az út
vasparipán száguldok
sörénye magasra csattan
s lepattog az ég zománca

Belém karol a horizont
elindulunk
az emberré válás sztrádáján
tanulni jöttem/megyek, nem párbajozni

Arcomba röhög a tenger,
most én lángolok
vesztettem
múzsát, szerelmet, barátot
Már mindegy
eldoblak, mint egy megunt követ

* Pilinszky J.

Egy üres fénykép béna margóval

Unalmas közhelyek
ikonok helyébe nem én kellek
sem hadvezér, sem léhűtő nem leszek

Megváltani a világot
az álmokat megkeresni
sápadt parabolája az emléknek
egy üres fénykép béna margóval

Különös egy kapcsolat
éget a föld, éget a csend
az enyém zavart, a tied hangos
ringat a tavasz, ringat a szavad
megjelöltelek - lüktet bennem a panasz
Harag? Már nem. Csak puszta közöny.
Kevésnek bizonyultam
Nevet adtál - ami elmúlt halhatatlan

Nézlek, nézel
a felhők szélén ücsörgünk
s mindketten pusztulunk

A révész/négysorosak

Hajóra szállunk
Az ő bárkájára
Elindulunk névtelenül
A hajnal
hideg szeleket faragott,
minket szeretnek az istenek

Az árbóc, mint vártorony
Ködöt horgol a tengerre
Hamis szirének hangjai
elénk festik az óceánt

Hegyek az öbölben
körülzár a mindenség
keskeny híd az őrületen
ferde napfogyatkozás

Mire visszajövünk
a hatodik holdtölte lesz
Névvel, arccal és tudással
megrakodva gazdagon

----------------------

Mozdulatlan a táj
Ingerült a levegő
Jódozott a víz
lehangoló egy kánaán

-------------------------

Kétértelmű Isten
banális költők
kölcsönös imádat
minden nap középkor

-----------------------

Meggyőző a lépcsőház
bukfenc a korláton
lakkozott ajtódon
nincsen kilincs
szép helyen laksz

Skrym honlapja: http://www.skrymster.blogspot.com/

Preszl Éva

2011-11-27T19:36:00.004+01:00

Szabálytalan magány

A fejfák úgy hallgatnak, mint ő,
Mikor vele az ég, magányát oldva
Ráborul a holnap ígéreteivel,
Amire régóta nem figyel,
Amiről senkinek sem szól,
Csak ott bent dobog a csend.
Ezért szenvedi az éjszaka
Hánykolódásaiban átizzadt lepedő
Ráncaiba súgott zokogó hangok
Szimfóniáján felnőtt süketséget.
Olyan természetes ez, mint a közöny.

Tagolatlan vallomás

nyelem a sorsom végtelen csendjét
s akaratom varázsköre ébreszt
fájdalommal születő verseim
elvetélt érzéseim útra kelve
menekülnek védelmedet kérve
naponta fénycsokorba szedve
költözik lelkem sámándalokba
szállok vele űrbe és folyóba
vagyok árny fűzfáján csüngő emlék
a lehet rég elhagyott imája
ébredő remény perzselő csókja
a homok üveggé olvadt percét
átégető végtelen szeretet
az ősi sárból gyúrt bordából vett
buja profán szentséges szerelem
az úttalan utakon vándorló
magány önpusztító két balkeze
s hang egy tagolatlan vallomásban

Fénytündér (gyermekvers)

Madárfogó jókedvünktől,
Mosolyváró szemeinkből,
Nap ágára fénytündér ül,
Sötét felleg elmenekül.

Cirógató tündér szava,
Vigasztaló sziréndala,
Titokzatos vágyutazás,
Közelhozó várakozás.

Csengő hangját, ha meghallod,
Értem leszel akkor boldog,
Sugárarcod cirógatja,
Tűzlelkedre csókját szórja.

Reggel a képtárban

Csillagos palástját az Éjkirálynő
Lehúzza lassú méltósággal az égről.
Nyomában a Nap szekere száguld ott,
Hol felfelé a légben aranyhíd nő.

Fent a kékségben robog a napszekér,
Tizenkét tajtékzó lova nem pihen.
Fényt fest a reggel, minden lenge lányra,
Ki éjben ringó csípővel szerelmet mér.

Depiszkop

Aranysárga leveleken
Átszitál a napsugár.
Dögök közt koldusoknak int,
Stóláját nyakába dobva
A mindenen átgázoló
Kegyetlen pillanat.
Az idő mosodájában
Ázik lúgban a becsület,
A rongyos lelkiismeret.
Jól vagyok! - Tápászkodik fel
A félholtra vert szeretet.
Sors, vagy karma? Ki tudhatja!
E kor tünetei rajtad,
S mellékhatásai miatt,
Keresd fel orv orvosodat.
Neylon jókedvvel menetelünk,
Óriásplakát mosollyal,
A kitudhatja’ semmibe.

Aszód, 2004. október 1.

Verselemzés jozsefdancsa tollából.

***
Na, ember legyek a talpamon, ha ezt a verset tudom elemezni! Hát még értelmezni! Kezdem azzal, hogy ez egy szabad vers, nem kötött rímekkel és kötetlen ritmikával. Tehát ez egy vers. Na de mitől vers egy olyan vers, amiben nincs ritmus és rím? (Első ránézésre.)

Aranysárga leveleken
Átszitál a napsugár.

Ennek a két sornak kapásból van egymáshoz és egymással összeillő ritmikája. Szinte le lehet kopogni, akár dobolni is.

Dögök közt koldusoknak int,
Stóláját nyakába dobva
A mindenen átgázoló

Akármilyen hihetetlennek tűnik is, ennek a három sornak ismételten van egy sajátos, egymástól el nem választható ritmusa, bár ez a három sor már nem olyan ritmikus, inkább lassú elbeszélő (inkább hegedülném, mint dobolnám,) itt a ritmus mintegy magával hozza a sorok hangulatát is. Ha így írnánk:

Dögök közt koldusoknak int,
És a nyakába dobja a Stólát is
A mindenen átgázoló

Ez így (bár mintha rímelne), mégis rossz. Olyan, mintha próbáltam volna rímet faragni, csak nem sikerült.

Dögök közt koldusoknak int,
Stóláját nyakába dobva
A mindenen átgázoló
Kegyetlen pillanat.

A fenti négy sorból az első három lassú, szomorkás, még a "mindenen átgázoló" is, éppen az átgázoló szó hosszú és mély hangrendű magánhangzói és szótagharmóniája miatt, bár előre vetíti a következő hirtelen kezdődő és záruló sort: "Kegyetlen pillanat." Bizony kegyetlen! Hirtelen jön és megtör minden eddigi ritmusosságot, ami volt. Jól teszi! Nem írhattad volna ezt a végére:

A mindenen átgázoló
Kegyetlen pillanat, ó!

Ez az "Ó" vagy bármilyen hagyományos rímelés elfelejtetné velünk, sőt észre sem vennénk a kegyetlen pillanat valóban kegyetlen keménységét. Maga a "Kegyetlen pillanat" már hangzásában is kifejezi e lexéma jelentését. Ez így triviálisnak hangzik, de ha megkérdezünk pl. 10 különböző anyanyelvű (magyarul nem tudó) embert arról, hogy mit jelenthet a /ked'etlenpill^n^t/ hangzású szó, akkor a lehetséges válaszként megadott : 1 nagymamám bő szoknyája 2. szerelmem lágy ölelése 3. a repülőgép zúgása 4. kegyetlen pillanat... közül el lehet gondolkodni, hányan találnák el! Mit jelent oroszul a vzryv 1. lágyság 2. szelídség 3. kopogás 4. robbanás - az utóbbi, nem volt nehéz rájönni. Az első versszaknak és az utolsó sorának is a zsenialitása főleg abban van, hogy rettentően jól tudsz játszani a hangokkal és azok jelentésével. A szomorú, lágyan-mély dolgokat/szavakat szomorú és valóban lágyan-mély magánhangzókkal írod le. A kegyetlen pillanatot pedig hideg pattogós magán- és mássalhangzókkal. Kegyetlen pillanat helyett lehetett volna szörnyű idő(szak), lesujtó óra.... de akkor ritmusában és magánhangzó-harmóniájában nem tért volna el az előzőektől. És itt ez volt a fontos. Aki olvassa, szinte felkapja a fejét: na, itt a kegyetlen pillanat, és milyen hirtelen jött, úgy, ahogy hangzik is. Ezt a részét nem akarom túlragozni. Az első versszak verstanilag azért jó vers, mert a szavak hangzása, a magánhangzók és a szótagok harmóniája egy az egybe visszadják azt az érzést, amiről a versszak szól. Itt kettős katarzisban van része az olvasónak. Egyszer érti és ezáltal értelmezi-érzi is a mondanivalót, másodszor hallja is azt a hangulatot ami a jelentéshez párosul, ez újab katarzis élmény.

Az aranysárga leveleken most átszűrődik a napsugár. Ezután mindenféle dögök között int egyet a koldusoknak a kegyetlen idő. Teszi ezt úgy, hogy előbb a stóláját a nyakába dobja, aztán meg átgázol mindenen. És külön dobolnánk, talán hegedülnénk is hozzá: tam-taram, pom-pom -param, sombodom. trettetett. Viszont a költő sajátos ritmikába szedi a mondanivalót a hozzáillő zenei (!) hangzással együtt. Olyannal, ami ide illik!

A második versszakban már jobban dominálnak a rímek, mint a hangzóság. Becsület, lelkiismeret, mosoda, lúg - ezek már hangzásukban (ld. a nem magyar anyanyelvűek példáját) nem hangulatkeltő szavak, hangutánzóak meg aztán végképp nem lehetnek. Még a mosoda sem! Talán emiatt (?) ez a versszak ritmusos-rímelő, a sorok ritmusai egymással összefüggenek. Kivéve az utolsó sort: "Sors vagy karma? Ki tudhatja?" Ez a versszak végén, mintegy összefoglalásként feltett költői kérdés. Ki KELL, hogy emelkedjen a többi sortól, mert ez az adott versszak kulminációja, méghozzá a költő nagyon szépen belerejtett egy rímpárt is (vagy karma - tudhatja).

E kor tünetei rajtad,
S mellékhatásai miatt,
Keresd fel orv orvosodat.
Neylon jókedvvel menetelünk,
Óriásplakát mosollyal,
A kitudhatja’ semmibe.

Az utolsó versszak meglepő. (Persze, ezért jó.) Meglepő a meglepő szóhasználat. Eddig ilyen ebben a versben ugye, nem volt: mellékhatás? orv orvos? neylon jókedv? óriásplakát? Van ritmusa a versszaknak, egy folyamatos elbeszélő vers-ritmusa. És ehhez párosulnak ezek a rettentően szokatlan vers-szavak. Ez így először is figyelemfelkeltő. Másodszor ismét egy újfajta hangulatot hoz be, de most a modern új (és ezért meglepő) szavak használatával.

Figyeljük csak meg! Az első két versszak összes szavát felhasználhatta volna Petőfi, Arany, Berzsenyi, tán még Zrínyi is. De az utolsó verszakét már nemigen! És azzal a szuper poénnal (csattanóval) fejezi be, hogy a meglepően modern szavak után a ki tudhatja? kérdőmondatot jelzőként használja! méghozzá a semmi főnévhez! Ráadásul úgy, hogy ez még érthető is.

1. versszak: ritmika, hangzóság, hangulat
2. versszak: ritmika, rímek, megszemélyesítés (ez máshol is megvan)
3. versszak: ritmika, szokatlan szóhasználat megtoldva még egy szokatlanabb szóhasználattal

A vers mondanivalója egyértelmű: Olyan modern, rossz és gonosz, anyagias világba léptünk, ahol ez ember kezd elembertelenedni. Ez a rohanó világ!

A világ rohanását a költő az idővel azaz annak szinonímáival vezeti végig az egész versben: "kegyetlen pillanat", "az idő mosodájában", " e kor tünetei", " a kitudhatja' semmibe" (azaz időben és térben is talán, hová jutunk?). Reménnyel kezdődik a vers (első két sor), de hamar rádöbbent, hogy az idő, a kegyetlen pillanat mindenen átgázol. Ahogy egyre inkább rohan az idő s vele együtt mi, emberek is, úgy ázik egyre jobban lúgban a becsület, a rongyos lelkiismeret. Jól vagyok! - Tápászkodik fel a félholtra vert szeretet. Nincs már a mai világban, mert a nagy rohanásban-gyűlölködésben nem is lehet igazi szeretet! Csak azt mondják rá, hogy van. "Jól vagyok" -mondja a szeretet, miközben már lerombolták az egész szeretet iránti igényt, érzéseket a kegyetlen XX. és XXI. században. Jótékonysági estek, koncertek, segélyek az elmaradott országoknak, közben meg az iraki és sok más háború. (Tudom, ez nincs beleírva!) Ez a valódi félholtra vert szeretet! És itt a költői kérdés? Sors vagy a karma? Ki okozhatta mindezt? Véletlen, vagy a Sorsnak a karma, az, amivel karmol, amivel, vagy akivel ártani tud. Ez talán az ember maga? A kérdésben az rejlik: a nincs becsület, nincs lelkiismeret, nincs szeretet - puszta véletlen, vagy van talán okozója?

E kor tünetei rajtad,
S mellékhatásai miatt,
Keresd fel orv orvosodat.
Neylon jókedvvel menetelünk,
Óriásplakát mosollyal,
A kitudhatja’ semmibe.

Nagyon-nagyon szépen és egyértelműen van megfogalmazva az utolsó versszakban: igenis e kor (de lehet akár kór is) tünetei (az önzőség, a gyűlölet a szeretettelenség) elhatalmasodtak az emberiségen. És mellékhatásai (lehet akár a gyűlölet, sőt háború is, vagy csak egyszerű irigység) miatt orv orvosodat keresd fel! Azért orv, mert hátba támad, már ő sem igazán a gyógyításért, az emberekért van, hanem a pénzért, a dicsőségért! Az orv orvos jelentheti még a barátnak hitt ellenséget is, vagy egész egyszerűen, pl. a Népjóléti (!) Minisztériumot és minden ilyen ál-jótékony szervezetet. Mindezek miatt vágjuk a jópofát és műarccal, nem valódi, hanem ál-jókedvvel, neylon jókedvvel menetelünk. Mert menetelni azért kell, egyhelyben nem fogsz megállni, te emberiség! Meg néha fel-felvonulunk is valamiért, esetleg demonstrálunk is...aztán tovább élünk. És óriásplakát-mosollyal, mert minden nagy reklámplakáton csak úgy mosolyognak, amikor hívnak bennünket a pénzünkért! Mi pedig megyünk tovább, de ki tudhatja, milyen semmibe érkezünk majd, ha egyszer tényleg odaérünk.

A versedet én így fogtam fel és így értelmeztem. A gimiben mindig utáltam a verselemzést, mert csak ugyanazt szabadott mondani, még ha nekem mást is mondott a vers. Nem tudom, erre ráéreztem-e? Még egy: versed sokszori elolvasása és eme fenti elemzés után tudtam csak (legalábbis megpróbáltam) értelmezni a címét. Céltalanítás? (kb.)

Összegzésem, véleményem: versed verstanilag a szabad vers műfajában kiváló (5) minősítést kapott, eszmei értékét és mondanivalóját osztályozva úgyszintén kiváló (5).
Köszönöm, hogy olvashattalak és köszönöm, hogy végigolvastál. Tisztelettel: jozsefdancsa
***

Prezipery megjegyzése:

A címmel kapcsolatban egy kis kiegészítést tennék. A cím azért lett egy nem létező, általam alkotott szó, mert a harmadik versszakban lévő fogalmak is ilyenek. Ezeket, a jelenkort lefestő fogalmakat ezzel is szerettem volna kiemelni.

Mit jelent a "depiszkop"? A depresszió és a periszkóp játékos összevonásából keletkezett. Miért? Ha valaki lentről szeretné kikémlelni, mi történik fent, akkor periszkópot használ. A mi kis jelen korunkban, ha valaki kikémleli, mi történik körülötte, akkor azt hiszem, eléggé depressziós társadalomkép tárul elé.

Preszl Éva honlapja: www.preszleva.gportal.hu

Omikron

2011-11-27T19:34:00.002+01:00

Lucskai Vince

Átváltozás

már
görnyedő timpanon
fáradt tekintetem
málló akantuszon
botorkál
leheletem
zord szél szórja
porát
kőedény
öblébe
itt az istenek
kopott hegyén

már
ernyed az ölelés
szentély hol állt
zokog a roskadó
fellegvár
s tanyát ver
lápos magány
vedlő rovar
kitin pernyét
hint rám
s porrá letten
zuhan a vágy
vésőre szomjas
sziklába váj

sorson sors
hétrét görnyed
s frízekre vonaglik
az ítélet

Serenata notturna

térdepelj
aszott vágyak kérges álmán
térdepelj
ringasd
imbolygó
tébolyom

tente baba tente

itt van már

ne csodálkozz csak elém jött
delejes csillagokat
szór szememre
árnyakkal takar
akar
akar

tente tente

sír a bölcsője
puha mélye
elérjem elérjem

csupaszmellű éj
roskadj elém
nézd mily erőtlen a karom
titkaidra aggatom
s ne hidd
ha ránk nyit a hajnal
hűtlen maradok

serenata
notturna
zúgná
zúgná
minden alvó harang
megfeszül kötelén a hang

maradj
maradj

Hűtlenségem ne feledd

és elhagytam a cementlapokat
el a bomló partot
és utoljára még
lefektettem a kúszó árnyakat
a kísértő hét-fák alatt
   létem jelet mart ott
mert megkeseredett már ez a folyó
   és meg a város
keseredtek tovább bennem
hiába is terelgettem a sodró tajtékokat
foszlottak habjain a parti tornyok

   és elnyelték a harangszót

   megszólhattok hát ha akartok

szurdokban vergődik tehetetlen
és ragadja magával
hegyek sikolyát
görgeti utánam rendre
   nyomaim követve
s ha kavicsai utol érnek
a csikorgó hírnökök kegyetlenek
   morzsolják a gyarló szívet
   az enyémet
és partra vetik a szót
a harangszót
   félreverten
hát
hűtlenségem ne feledd

Hallgatag az Isten

hallgatag az isten

s míg csendjével töltődnek sorra
a kupolás imák
a könyörgő világ
zilálja sebző szilánkokra őket
reménytelen

hiába tépitek az agyagot
mélyén
rejtett formák után vájva
az arc fedett
és az is marad
hiába sebzed a márványt
keblekért csaholva
a tömb mi rejti dermedt marad

minden szirten nem teremhet szobor

csak vigyorgó torzók
léted peremén
lám, hogy sorakoznak
hiába öltesz magadra vitorlát
a szél sem fogad
s a vihar nélküled tombol
és kongatja a harangokat félre
kötéltelen

mily szánalmas
mily gyenge vagy

a tengerbe szórom hát
a szirmokat
áldozva az elszalasztott viharoknak

Homokvár rapszódia

alázattal térdel
idő-zúzta kagylók törmelékén

-görnyedve formázza így sóhaját a lélek-

s homokvárát építi
könyörgőn két tenyér
álom foltos zilált tornyát
hazug ábrándoknak
míg mell dübörög
a könnyek árka fölött

felvont hídján lóg zord bástya
megtorpant lépés
roskad tövén
elterül hosszan árnya
borul az alkony pamlagára
fáradt emlék
zihálva
csepegtettem homokvárat
túlcsipkézve rezgő kézzel
-tán agyonvertem-
szeretkeztem minden ívével
minden bástya szögletével

ó én szemcse
homokváram megszállott lelke
szeretkeztem izgága tajtékkal

hogy muzsikált árka
míg partját nyaldostam

homokórám számol
zuhog kupolák száraz kérge
nyaka fojtogat
és én belé szorulva
pörgök
pörgök
hajdan volt váram kopott szemcséit
simogatva
szeretkeztem minden ívével
minden bástya szögletével
és vacogtam
vacogtam egyre
míg tenyerem homokváram csepegtette

ma már kezem nem épít
markom már tárva nyitva
hogy széthulló váram
minden neszét
felfogjam

Oparin delírium

öregedő karnevál
konfetti esőben
botorkál
még gondolod hogy
áll a bál …?
visszafogott már
a szamba

- ritmust vesztett ...

ne vágj kérlek
a szavamba
sérült perforáción
hagyd hogy vonaglódjon
gyűrt celluloid
kopjon
kopjon
mint élet billegve
naptár spirálon

horkol
a mozigépész

ostoros véglény
szomja
gyötör
kevés a metán
őslégkör buborékba zárva
hulló csillagok
ficánkolnak
mindegyik mily árva
egyke sejtű amőba

kérlek kacagj
kacagj
ha kacagsz a világ kacag
ha sírsz
csak a
magány visz
s mint megfáradt hívek
zsámolyon
te is kuporoghatsz

celofán alatt
begumizva
búgózva
dunsztolódik éltem
szalicilra vigyorog
nemes penészem

kőszikla
vagy porszem

óh

mennyire mindegy
ez is
az is
elmerül a vízben

Gyémántpor

jelet kaptam
noha tudom
a jel bennem van
csendemben
magányomban
s ha üzen valaki
hát én üzenek
meddő rítusok
közepett'
önmagamnak

hajdan
szenderegtem
apró gondolatban
s cseperedtem
vedlő naggyá
ki kérgét hullatja
első fuvallatra
megmutattam magamat
ki tudja hányszor
vérző verseimnek
marcangolt soroknak

csak zokogtak

és bennük összeroppanva
megtört kereszten
feszengve
tárt karokkal
oltárom csendjéből
még mertem
egy ezüst kehellyel

gyémánttipró
minden stációm
lehullott szirmok
jelzik utamat
apasztják kutamat
mélybe szédült tekintetem
már nem csobban
tompán koppan
sötét magányomban

káva tövében
összetörten
gyémántportól
megrészegülten
várom végzetem

Ginsberg ne üvölts!

szutra

kockáidról a pontok már rég lekoptak
de te még mindig megszállottan
morzsolgatod a csont sorsvetődet
az idő alpakka markába helyezted tökeidet
hadd szorongassa
s ha össze koccannak mint repedt harangok
orákulumi csendben
már azt hiszed hogy
az angyalok is maszturbálnak

zakatolsz
mint korom-ittas gőzmozdony végig húgyozva
ismeretlen utak talpfáit
és a legrepedtebb lesz vánkosod
fáradt olajjal ölelkezel és álomba dönt
a kifulladt kéj szaga
mit gyűrt éjszaka kiöklendezett
az évek mint elírt menetrendek
dübörögnek el a fejed felett
észre sem veszed
úgy menetelnek

bitangolsz
skót kockás nyakkendőddel törlöd fel út mocskát
Ginsberg ne üvölts!
üvöltöd
felvered poshadt álmából
minden nyamvadt tűkanyar verebeit
a borgőzös csehók cégérei megremegnek
és te csak bámulod
a számozatlan útjelző követ
limesed vonalát jelzi tán
körbevizelt teredet
eddig és ne tovább

és úgy teszel
mint a mezítlábas vándor
gyolcsot bontó napsütésben
hátadra emeled mérföldkövedet
és két ásítás között
összebogozod a hajszálrugókba gabalyodott idő
hullapóz világát
egy nyáltól csepegő sárkánymese álommal

mint sánta kutya ha csavargó ikrájába felejti fogát és
páratlan lábon vonszolja el fájdalmát
a döglött macskák vermétől

mint nyöszörgő szélkakas mely lezuhant rozsdás tornyából
agyoncsapva tyúkot tojást
és megmártózik sárgájában

mit számít ha a földalatti nem áll meg az
oktogonnál
és kéjgáz vigyor kísér:
-vigyázat az ajtók záródnak-
az ebnek is teljes árú vonaljegy dukál
hiába vetkőztél ki magadból
és csörgeted bűzös menhelyek láncait
kiverten

hajnalra graffitis művészek festik át a tereket

streetart performansz
ugorj csak Yves Klein az ürességbe
ugorj
veled tartok
és klein blue-ba csomagoljuk
a másnapos reggel lerókázott macskaköveit

Búcsú

Igyekeztél még az őszi sárban
utolérni Villon lábnyomát.
Fittyet hányva minden jómadárra,
míg arcukra égett redőnyök árnya.
Törékeny tested célba ért már,
tied a föld és felette a márvány,
s hogy elhalkult a károgás
bohócként zokog az utolsó szó is
ironod hegyén.

omikron honlapja: www.omikron-p.gportal.hu

November Rain

2011-11-27T19:33:00.002+01:00

Néztelek...

Néztelek, amíg tartott a Csodád,
kezeink kusza káosza között
kéjvirág rügye fakadt, s a világ
megpihent lüktető fényünk előtt.
Édes burokba fonta a vágyat,
milliónyi robbanó atomját,
és a gyönyörű csendben a fáradt
múltat jövő jelene járta át
mindkettőnkben…

Néztelek, álom csalta mosolyod
izgató árnyék volt a holdfényben,
tested ezüst lepelben ragyogott
vállam párnáján, s lelkünk meztelen
fürdött a végtelen űróceán
fénylő csillagszigetei öblén,
napfénnyel töröltelek meg puhán,
és boldog voltam, mert álomba én
ringattalak…

Néztelek, ahogy hajnal érkezett
átszökve redőnyök szűk résein,
s mily vad játékot szülhet a képzelet!
Vitt Téged bíbor karjában megint
az ébredés szigorú valósága,
s mint lopott kincsét, ha visszaveszi
az úr, kinek semmi sem drága,
ki birtokolni vágyik csak, s ennyi
a boldogsága…

Hajnal

Arany hajóként siklott a víz felett,
hallgatag érte el az alvó partot,
s míg az éj a tengerrel ölelkezett,
a hajnal szeme velem váltott csókot.
Hűvös hullámok nyaldosták a fövenyt,
nyelvükhöz tapadtak a homokszemek,
sustorogva velük a távol üzent,
s körülöleltek a reggeli szelek…

Lépteim laza gödrei kísértek,
ahogy magammal hoztam álmaimat,
kékbe, s narancsba suttogott remények
lebegtek a felszálló pára alatt.
Meztelen talpam csiklandozta halkan
felém futó habok pezsgő serege,
csodák szőnyegén megbűvölve hagytam,
hogy víg szellőfik rángatnak nevetve.

Aztán elhevertem a lágy homokon,
csak enyém volt a part, a nyár s a hajnal,
a tenger képét tükrözte homlokom,
mit szemem festett oda vágyaimmal.
Így ébresztettem szép Aphroditét,
s éj minden búja elrepült felettünk,
nyitottam ajkam érezni gyönyörét
s a nap arany fényében szeretkeztünk…

Édes halott...

Édes halott fekszik most karomban,
rőt lepel testén a lehullott lomb,
és szívem feljajdul elhagyottan,
benne ezer emlék sikolya zsong,
hisz hányszor csókolt tüzével a hajnal,
bíbor estén hogy ölelkezett velem…
látod, csak ülök itt elcsukló hanggal,
s előttem hever a Nyár, mezítelen.

Hallom még hangját az égi csendben,
s behunyt szemem a lelkében időz,
sodródom fényében önfeledten,
mint Nap csókjában az újszülött őz,
és hív még a végtelen csillagtenger,
ahol Veled aranyban megfürödtem,
planéták közt jártunk, gyönyör és ember…
ott édes múltam, s a Nyár itt előttem…

Illatok lengtek köröttünk lomhán,
s alázattal a csend is térdre hullt,
köszöntve Októbert új birtokán,
hol minden sárga-rőt selyembe bújt.
Édes halottam fekszik most karomban,
őszi lepellel fedi testét a domb,
és bús szívem feljajdult elhagyottan,
benne ezer emlék sikolya zsibong…

Melian

2011-11-27T19:31:00.001+01:00

Ami nem számít

Egy kis életet hallgatni ül le ujjbegyem
gondtalan ütőereden,
és emlékszem, ahogy egy éjjelen
láttalak a csend fagyába harapni –
Mi ez, hogy fáj?
Ne válaszolj.
Mi ez, ami olyan könnyű, eltemetett,
sose hitt, gőgösen eltörölt igazság bennem?
Most én halok. És egy létezést ölök meg itt belül.
Szédülök.
Szívem egy földre térdeplő rózsa csak,
és a kötőszövet kidobja az idegen anyagot –
halott vagyok.
Téged temesselek –é, vagy magam?
Erős vár az én sírom.
(- Mondd, merre van?)
Még itt lépdel a múlt, a múlt jelenbe kapaszkodó karja,
a túl nagy csend, a borzas magány ölel,
s hogy: tovább lépni, vagy megállni kell,
lefeküdni arccal a hideg kőre,
és csak zokogni,
és nem bánni, hogy arcom csupa sár –
minden olyan idegen.
Most csak sírni, arccal a hideg kövön,
és kimondani a legbelső, egyszerű szavakat,
gyereknek lenni, megítéltetni, elfáradni;
és csak holnap lépni tovább, mert
valami most nagyon fontos még,
most, ebben a pillanatban csupán;
egy üveggolyó kiterített, spirális bezártsága,
egy nagy folyamatosság ez,
vagy valami szakadt álom,
és belül fogaskerekek hajtják;
emlékezik a tegnapi boldog gyermek –

Holnapra minden elmúlik.
a fények, a plafon halvány négyszöge, a tükör,
a kezed (-az a kéz), a szád, a csókok,
csak az illatod nem –
minden egyes ízedet érzem a számban,
amikor mélyre engedem magamba a friss, esőillatú délutánt,
egy cigaretta izében a gömbnyi emléket,
amikor sétálok a januári tavaszban,
amikor ülök a buszon,
vagy a termálvízben, és a gőzbe bámulok,
amin átragyog a napfény,
és a neobarokk színek és verőfény köröskörül,
és eszembe jutnak az utak, amiken utazol,
a termek, a selymek, a táncok,
(a mindig másik nők, a belőlem hiányzók,)
de boldog vagyok egy pillanatra,
és a víz tükrére fordítom arcomat,
ajkaim a húsmeleg vízhez érnek –
itt vagy, itt vagy még mindig.

És elképzelek egy napfényes délelőttöt,
egy lakás előterét, és

nekem aznap indul a repülőgépem
messze, nagyon messze.
Először érzem azt, hogy maradnék,
mert minden itt van, amit szeretek,
(barátságok, kocsmák, játszóterek)
mégis mennem kell.
Elindulok. Lépés lépés után.
Nem viszek magammal semmit.
(Dries instantly. Waterproof. Permanent.)
Alkoholos filctollal felírok valamit egy a5-ös kartonpapírra,
de túl messze vagyok, hogy lássa.
És ő ott áll,
és csak annyit kéne mondania, maradj. –
De minden bizonnyal akkor is elmennék, mert

Már úgyis mindegy.
Ne válaszolj.
(Replace when not in use.)
Ez csak egy elrontott rajz,
egy félrecsúszott smink, kócos haj,
(tökéletlen, műanyag állókép)
bután adagolt fény,
bután adagolt józanság.
Lépés lépés után.
Nem viszek magammal semmit.
(Dries instantly. Waterproof. Permanent.)
Minden jó volt úgy, ahogyan volt,
így kell hát emlékeznem rá.
Én rontottam el,
és nem tudtam, hogyan lehetett volna jobb.
Lehetett-e egyáltalán.
Ne válaszolj.

Holnapra minden elmúlik.
Idegenként ébredünk egymás mellett,
elbúcsúzunk, mint régi jó barátok –
megszoktam már,
hogy ami éjjel Van,
az nappal nem létezik.
(Replace when not in use.)
Én tettem magammal. Én, senki más.
Én, az ösztönlény.
És a plafon halvány négyszögét,
és a zöld bársonyok és barnák és feketék
cseppfolyós valóságát egyenként végigsimítom,
hogy emlékezzek erre a helyre,
hogy valamit megtartsak abból, ami régen voltam,
és a fényeket ízlelgetve, miközben alszol,
reménykedem, hogy itt voltál, igazán.
Reménykedem, hogy nem veszett el a szentség.
Ne válaszolj.
Mert bennem itt van még,
bár néha úgy kell tennem, mintha nem lenne,
bár a világ elveszi, szakítja le rólam, mint
öreg fa kérgét romboló gyerekek, mint
bőrt szakít le húsról az aszfalt,
de még mindig itt van, pedig sokan tépték
itt ezt a szívet, ezt a fényt,
tán tíz, ha nem húsz –
Replace when not in use.

(Mellékdal

Ne válaszolj.
Mi ez, hogy fáj?
(Mea culpa.)
Cipősarkaim magányos, kvadrofób visszaverődése
a tegnapi házfalakról,
amik emlékeznek még a pár órás napsütésre,
de most
nyúlós, szürke köd üli meg a környéket –
(Mea culpa.)
Néha olyannak láttok, mintha elvesztettem volna.
Miattam van,
mint az is, hogy ha épp nincs használatban,
visszahelyezhető.
Mea culpa. Mea maxima culpa.

De nem viszek magammal semmit. )

Metamorf napforduló
avagy Számvetés másképp

Szemhéjam mögött kósza fények,
gyertya-emlékek, kis karácsony.
Kis karácsonyok sora felfűzve
emlékláncra, a gyerekkoromból,
és az emlékezésre vér hull karomból,
mint vörös rózsákat ölelő nő
karjából rózsa, vér, ha fúj a szél.
Kis karácsonyok sora felfűzve
csont-nyakláncként -
fehéren virít az egyszeri váz-rész,
vicsorít, fáj és tagadna.
Kis család, kis karácsonyfa,
szociális befolyásoltság,
és anyám, ahogy
minden karácsonykor fáradt.
Egyre fáradtabb évről évre.
Mindent megtesz,
és én mégse, mégse
akarok olyan lenni.
Nem akarok egyedül lenni, kiabálni,
mérgelődni, pörölni és szenvedni,
és nem akarok anyám szülője lenni.
Se felnőtt.
Gyerek akarok lenni csak.
Gondtalan.
Nem akartam megtanulni, hogy miért
nem.
De kellett. Okos kislány -
mondták, hát megfeleltem,
elárultam azt a kegyetlen akaratot,
a játékhoz való jogot.
Okosan, szerényen, szalámis szendviccsel
napra nap, sóvárogva valami jobbra,
s hogy ő boldog legyen.
Hogy legyen Apa.
Kegyetlen akarattal zokogtam az égbe,
és nem vett az ölébe.
Se Apa, se Anya, se Isten.

Nagy karácsony.
Lelkem szomjazó oázis.
És meglátom magam:
csont-nyaklánccal, pőrén,
csillagokkal, és világűrrel szemeimben -
miért? hát miért jöttem?
Hitetlen hittel hinni?
Mert szerettek és nem szerettek,
elhagytak, és megkötöttek,
elárultatták velem magam,
eldobtak és kárpótoltak:
a két pólus szeretetlenségében
tanultam szeretni.
Rózsa-vérem ontani boldogan.
Boldog gyermeknek lenni.
Elárultatni és óriássá nőni.
Tán egy másik létben
kóborkutyává tett nőt
Nővé gyógyítani.
Csontasszonnyá gyógyítani,
élet és halál úrnőjévé.
Tudóvá, sámánasszonnyá, szeretővé.
Nagy karácsony.
Fény-emlékek, Napfordulók felfűzve
emlék-lánccá.

Apa megnyugodott, Apa itt van.
Anya fény. Anya ünnep.
Nagy karácsony-ünnep.

És a szomjas oázis ünneplése.

Invokáció elfogadásért (Kígyó és galamb)
Sipos Ábrisnak

Lábunk alatt tükröződő fényreklámok
hátterébe hajított cigarettacsikkek
mesélnek a mákról és tegnapokról,
és villamosokon zötykölődő életekről –
semmitmondó mondatokban kívánom –
széked alatt kigyúló fények,
kósza lézerárnyak arcodon.
Nemismerés.

Bennem elvetélt igazmondó juhászok,
csillagszemek, okos parasztleányok –
ősökben őrzöm titkodat, Asszony.
Örök kísértés légy,
néma jel a zajló idő jegén!
Tudva tudj, akard a jót,
tedd, amit tenned rendelt az Ég.
Legyen meg az Akarat.

Széthulló régi hitek zablájában
látlak újra s újra,
(- és magammal találkozom néhanap -)
szabadságfokok börtönébe zártan élsz.
Ébredj,
nincs már mit akarni.
Börtönödbe hullsz, és lezáródsz,
ha vakon vajúdod igazmondó juhásszá magad.
Ébredj. Légy kígyó és légy galamb!

Semmitmondó mondatokban imádkozz,
de csak addig, amíg szabad –
az Ég ölén ringass, ringass magadba engem,
legyen igaz szó szavad:
szívemet terítsd szívedre, Minden,
ajkamra fess valót –
nemismerésem legyen jel homlokán,
és felejtsem, ha feledni kell a jót.

A Sosem-volt Fiúhoz

Úgy szólnék hozzád,
csendes, lázadó, testes-ízű szókkal,
mint éjszakához szokás beszélni,
és megkötöznélek mák ízű csókkal,
s mint méla förgeteg zaját teríti,
úgy terítném vérem szövetére
szövetségünk,
s elengedés volna mind,
vagy rabság, de égi.

Kimondatlan mondom most a szót,
nemének egyetlen sarja volt,
egyetlen éjszakára.
Ott ült feketén, hazugul nézett rám,
szemében égett fél-hazug máglya,
mert igaz volt akkor, és csak akkor,
de hamis lett mára,
mikor messze-messze él, szeret,
a hazug Hold Királya.

Sálamba fonva üres frázisok,
üveggé váltak komor métafázisok:
Hold Királya bárszéken ülve néz –
mindennél igazabb este volt,
s én hittem csodálkozón, kipergő méz
lehet csak ilyen tiszta, álomszerű –
ingedbe gombolva volt az egész világ,
az egész nagy, bonyolult Egyszerű,
s a feledés ujjára égett egy ezüst gyűszű.

Nem őrizel, bűnös gondolat vagyok,
napra nap jön, bimbóra fagyok.
S míg öblös torkú harangtoronyban lépdel
zsebedből lopott reménnyel
ez a milliószor felidézett feledés,
ez az arc, e bűnné lett mágnes-éj,
addig minden sosem-volt kép elveszik,
rabolva mind, jogtalan,
veszett hit, hiába, hontalan.

És élsz, szeretsz, messze, ismeretlen,
e városban, az édes Budapesten,
elképzelt képek gúnyolódnak velem:
már összedőlt, elveszett,
mikor meg se volt, fel sem épült;
elfecsérelt, csendes, lázadó,
néked szentelt, mákonyos, testes-ízű szó –
ez mind, mi a Sosem-volt Fiúból maradt,
s ő, az ártatlan Hold Király, ül a sarló alatt.

Budapest

Itt voltak, itt voltak végig:
a földre leestek
az évek zajosan összetört cserepei;
itt égnek talpunk alatt
az utak rég-fájó sebei,
a beton lüktető sebei,
- Budapest.
Te, városom, otthonom,
ki szívedbe fogadsz,
mióta itt vagyok,
Te, reggelente éhes morgású, füstös város,
Te zajos örökmozgó;
néha vérszagú, néha sáros;
Te emlékező, lélegző, tehetetlen,
magyar arcú óriás,
én Budapestem.

Villamoskopoltyúk szűrik
az illatunkat Benned,
és buszkapaszkodók repítenek
az otthonos ismeretlenbe,
házsarkokhoz, lépcsőfordulókhoz,
parkokban játszó hajnalokhoz,
estékhez, mélázó mai napokban gázoló
elfelejtett helyszínekre;
és sínek visznek a hipermodern plexi-megállóhoz,
ahol most is kiszállok,
és lesétálok egy mellékutcába;
és itt a csöndbe, sötétbe burkolt piactér,
a ponyvák alatt a fiúk -úgy 40 körül- söröznek
egy melós nap után;
svájcisapka, cigaretta, és kék munkás-kezeslábas,
hátukon fehér felirattal,
(nem tudom kibetűzni, rázkódik a nevetéstől)
talán: H és K Ingyenmennyország.

Aztán át az Andrássy úton,
a tavalyi, bús karácsony sírva nevető égői
végestelen-végig, az Angyalig – reménykedünk.
Valami jobb holnapban,
és még jobb holnaputánban, és az unokáinkra
és az ő unokáikra gondolunk;
talán majd ők. –
Vagy csak leszaladunk kutyát sétáltatni,
kézen fogva,
és aztán visszamászunk a másodikra,
a gangon megállunk, s a korlátba kapaszkodva nézelődünk,
mert még mindig szeretem a gangos házakat;
és elmerengve nézzük a szemközti ajtó
lepergő zöld festékét,
az egy emelettel feljebb lobogó színes, száradó ruhákat,
és legfelül még kilátunk az égre,
amin nem látszanak a csillagok,
mert a város túl világos,
- egy pillanatra eszembe jut,
milyen jó lenne veled éjszaka,
mondjuk a Karib-tengernél, egy kis faluban,
a parti fövenyen hanyatt fekve
a végtelen, csillagos eget bámulni;
elmosolyodom;
a repedéseket nézem a lábunk alatt,
a kovácsoltvas korlát békebeli árnyait,
s hallgatom a város koraesti duruzsolását –
-Itt lakom. – szólok, mintha először járnál nálam,
(pedig ott voltál, amikor megvettem ezt a kis garzont.)
-Tudom. – feleled, és eltűnünk
az általam pingált piros, matyódíszes ajtóm mögött.

Tovább a Csengeryn;
fejem magasságában az oroszlánok kőmancsai az ablakok alatt,
vagy csak holmi barokkot utánzó kődíszek,
kabátom alá szűrődő gyerekzsivaj
egy narancssárga sötétítőfüggönyös ablak alól.
Levizelt talapzatok, málló kő, szemét;
régi pincékben ódivatú üzletek,
avítt, rácsos órás bolt;
egy nő, amint épp kijön egy aprócska közértből,
újhullámos, átlátszó SZTK-keretes szemüvege mögül
békaképpel néz rám, amint épp cigarettára gyújt;
bő kabátja, mint a szomszéd néni malaclopója gyermekkoromból,
alatta az összes tegnapja valami fekete űrbe belelökve:
egy szem gyereke csillagként hunyorog odabent,
már nagykorú, de ott a malaclopóban,
ott van még a színes, puha, csillagos,
mackós kispléd, a piros pöttyös-labda,
a fából készült kis vonat, a gyerekdalok kékszínű álmai,
a mindennapi küzdelem a beosztással,
a tízóraira, uzsonnára bepakolt
mindig ugyanolyan vajas szendvics,
néha parizerrel, esetleg szalámival;
az osztálytársak szendvicsei után sóvárgó zöld szemek,
a kis szőke fej, a régen is hosszúkás arc,
a mára betegesen kiálló arccsontok;
az esti magányos fényképnézegetések,
az üresség a régi SZTK-szemüveg mögött,
az elfelejtett könnyek, az elfelejtett férfi,
akihez nem szerelemből ment hozzá,
aki szintén szemüveges volt;
gyomorrák vitte el, a temetésén nem készültek fényképek.
A gyerek is csak néha dugja haza a képét;
építkezésen dolgozik külföldön,
az ujjairól soha nem tűnik el a mész átható szaga,
még az esküvőjén sem;
talán lesz gyerek hamarosan. Ennek még lehetne örülni. –
És pillanatokba taszítva sétálok tovább a Csengery utca
macskakövein – valaki felállt a járdára kocsival –
vissza a járdára, húgyszag;
egy fekete bőrkabátos vékony nő, aki a feketére mázolt
vasajtó zárával zörög, röviden hátrapillant
csizmám kopogására:
vékony, füst-cserzette arc néz rám
a feketére festett tincsek közül,
-Elfáradtam. – mondják a szemei. És belép az ajtón.
Újra a kőmancsok fejmagasságban,
kicsit élesebben sajog minden:
az utca rándulásai a szemét alatt,
a gyenge világítás a sarkon, ahol befordulok,
s még érzem az orromat facsaró bűzt,
a vidám zsivajt az ablak mögül,
a terror fekete kapuját, ami alatt átsétáltam,
mikor az utcába léptem – most csap meg az emlék –
a pesti fiúk fekete-fehér arcképei ’56.-ból,
és az elaludt örökmécsesek a képek alatt.

Végre befordulok a Szondí utcába.
Némi hordalékot magammal cipelek,
itt is szemét, üzletek sora,
egymás hegyén hátán
a CBA és a Honi boltok,
az egyik zebránál egy öltönyös, szövetkabátos,
se nem magas, se nem alacsony férfi,
nem is túl sovány, nem is testes,
szőke haja rendezetten integet:
-Helló, menedzser vagyok, jól szituált;
laknak még erre ilyenek rajtam kívül.
Az a két srác a túloldalon: nem játszanak,
ne törődj velük, van bennük némi agresszió,
de ha idejönnének, én is itt vagyok;
persze nem biztos, hogy megvédenélek,
de végülis jól szituált vagyok,
szóval egyet se félj; (amúgy van egy-két nő
körülöttem, de hátha van jobb is; különben is:
munkatársak – unalmasak; szoláriumba járnak,
- persze csak ízlésesen: enyhén trópusi-nyaralás-szín a menő, -
gyorsbarnítóba, mert nincs idejük, de pénzük az van;
ők is jól szituáltak, szürke kiskosztümben
és rózsaszín, vagy hússzín topban járnak,
magassarkúban, és nem lehet tudni róluk semmit;
hogy szerettek-e például fára mászni kiskorukban,
vagy hintázni; hogy van-e kedvenc irodalmuk;
de persze ha megkérdezném, mindenre azonnal
frappáns válasszal szolgálnának, aminek alig tudnék hinni,
és sohasem mondanák, hogy: nem tudom.) –
és visszaintegetek, és megyek tovább.

Csörög a telefonom, anyám hív,
miközben egy utcasarkon várom Totatit,
és egy talált, százforintosnál alig nagyobb
50 Bani-os szerencsepénzt próbálok
pörgetni az ujjaim között,
mint a nagymenő kalózok a majd’tenyérnyi aranytallérokat;
megállapítom, hogy nekik könnyebb dolguk volt.
Anyám azt kérdezi, mi újság.
-Semmi jó. – felelem.
Azt mondja, szeret. Én is mondom,
hogy én is őt, és letesszük.
Totati megérkezik, mindjárt zenélünk;
vége az útnak;
legorombít, hogy minek tévedtem el;
- Hát nem ismered Budapestet?
Azt hiszi, elsőéves vagyok.
De nem. Mondom is neki.
- Negyedév.
Csak sétáltam kicsit.

Ősz, út, hajnal

Vízszintessé csúszik a táj
(bordók, barnák, zöldek)
és éhesen markolnak az égbe a fák
görcs-karmaikkal;
függőlegessé kúszik a táj
és bokrok söprik tisztára a hajnali ég alját
- ébredés.
Az őszi vetésben az őzek a hófényű Holdat bámulják.
(traktorok előtt lépdelő kőkeresztek,
Keletre kacsintó szénagöngyölegek,
reggelbe utazó szemek a házakon,
a dombok visszakanyarodó viaszbajszai,
amint a tejüveg-égbe fúlnak)
ahogy a gémek elrugaszkodása forgatja a Földet,
s közben az út menti fehér vonalra
felfűzve utazunk magunk mellett, odakint,
és a nádra fekszik a szél –
(függőlegessé érlelődő árnyékok
a zsíros, sötét
barna, földön)
és szelet kaszál a nád,
és ködöt őrölnek a malmok
(ködöt őrölnek malmaim
- mondd, merre van?)
s a hegyek az üvegtégla-égbe ékelik bús-kék fejük,
és újra meg újra kiszöknek a rétre a magányok,
és a bokrok a láthatárba törlik
üvegtől csepegő ujjaikat
(megölt szégyentől csepegő ujjaim),

házak a reggelbe utazó szemekben,
és gépeink ujjlenyomatát
az út a tájba rajzolja
- mondd, merre van?
Már alszik a Hold odafent,
már alszik a lomb,
alusztok ti is odabent,
de a férgek a kéreg alatt
az életre készítik magukat,
a férgek a földben, odalent,
a sírkövek alatt,
ahol ők is alszanak
- mondd, merre van?

Felébredt Nap a homlokomon
(felébredt Nap a homlokodon)
- nem fázom.
A szempillák alatt lélegzik most az erdő
harsogó, friss mély-zöldje,
csukott szemekben a tó –
a másik világba fordulva fény-kút a Nap,
beleugrunk,
fogom a kezed
- mondd, merre van?

Felébredt nap a homlokomon,
(felébredt nap a homlokodon)
- valahol máshol. messze.
Mégis itt.
Nem fázom.
Nem fázom!
Esik, szomorúan és konokul, monoton.
Bőr alá hatol az egyenként ízlelgetett esőcseppek tánca –
sós, békalábas, átlátszó, nád illatú,
erdő, ón, műjég,
völgyek, ahol korán sötétedik,
ahol hűvös van –
Nem fázom.
(felébredt Nap a köd mögött,
fehér korong, akár a hószín Hold is lehetne)
- és az út menti fehér csíkra felfűzve
utazunk magunk mellett,
odakint székek, lábuk között fut az élet;
székek, és kiszökött bánatok és nők,
és rajzszöggel a dombra szögezett erdők,
(és tervek, és fényképek fiúkról,)
és az opálos égre ragasztott tökéletes madarak, felhők,
és belül égő fények,
minden pontosan úgy,
ahogyan szép,
(és a szarvasok az erdőkben,
szemeikben borostyán idő, hátuk bársony,
futásuk, amint a Földet forgatja,
és elképzelt arcod),
minden pontosan úgy
- mondd, merre van?

Iker-teória

Karodba űzött az éj,
és mint borostyánba zárt ősi lét,
aznap éjjel titkokkal
és emlékekkel gurultam eléd.

Semmi mást nem hagytam ott,
csak ezerszer letépett illatom,
vedd, ím, oltsa szomjad,
míg magamét tiedből olthatom.

Nem fojtja torkod koholt
jövő, csak megsimogatlak, ne félj.
De keresztünkön függünk:
te rajtam feszülsz és terajtad én.

Karodba űzött az éj,
és mit borostyánba zárt ősi lét,
aznap éjjel titkokkal
és felejtéssel gurultam eléd.

Egy Berg-kotta hátoldalán

Arc a tükörben:
a tiéd,
s az üdvözülés tükrét te tartod.
Pont
egy messzi-messzi égben,
a puszta fölött,
hátul az éj, elöl a csönd.
Fakérgekben, gallyakban,
templomfalon tükröződő nappalokban,
a távoli házakhoz vezető egyetlen utakban,
mindenhol csak befelé néz a csönd,
s kifordított csuklóval magába kérdez,
és választ nem kapunk,
nem kapunk soha,
hitetlen hívők,
mi, a rajzolt pásztorok,
szellem-őrök;
és lesz-e valaha időnk
s kedvünk nyugodni térni egyetlen éjszakára?
Mert mindig játszani kell.

Csillag-sodrásban veszünk el,
telhetetlen örvényekben,
írásjelekben,
abban az egyetlen,
sokasodó, halhatatlan,
legnagyobb kutatásban,
mely időt, szépséget kitudni vágyik.
Kávé, bor és cigarettafüst:
arc a tükörben,
kinyíló nemtudások,
és szemében néma csöndek.

Le nem játszott rövidfilm

A görcsök világító félholdai a deszkákon,
ahogy a padon ülök,
mesélnek egy berekről,
ahol békák regölnek békét és zenél a tücsök;
trombiták, pozánok, szaxofonok
lépnek a körbe,
és sok konga és dobok.
Táncolnak.
Sohase voltak még ilyen boldogok.

Az én berkem.

Lázasan, forró kebellel
a kányákkal táncolok,
rajtam kék, pöttyös selyemruha, térdig ér,
de most, mint kék szemek írisze terül szét
mezítlen lábam körül,
talpam alatt a mohák dala,
örökzöld ballada,
és körös-körül sok apró fénypont: szentjánosbogarak.

És te arra jössz;
jövőt hozol a kabátod belsőzsebében,
és néhány írisz- és nefelejcstövet,
amit, ha elmégy, majd elültetek,
s megnézlek még
a szentjános-fényfüggöny mögül,
ahogy az alakod hajnallá válik;
és tudom, hogy ott,
a hajnal álmodó derengései közt,
majd hallod, amit hallanod kell.

Az én berkem.
El sem indulsz és visszajössz.

Az én berkem;
ez, amiről az évgyűrűk és görcsök és holdak mesélnek,
itt, a lakkréteg alatt,
a padon, mellettem, velem, bennem,
a gyűrűk és a holdak;
Tovább kell mennem.

Úton

Minden lépésünk alá
sziklát teremtett az Isten,
s minden nehéz lépéshez kapaszkodót.
Mikor kezem alá simultak a szirtek,
hogy a meredélyen
magam fölé emeljenek,
mintha bennük is
elfelejtett ezer esztendő
lélegzett volna lüktetve,
s mintha pórusaikon át óriás-szívek
ragyogtak volna tenyerembe,
akár a Hold a Tátrára
azon a sötét, ezüst-szeles estén.
Ködös sziluettekről gurult rám
oly erő és oly hatalom,
mely végtelenné gyűrte szívemet
itt fent a világ felett.
Idefent
szívünk egéig ér a csend,
bennem sohasem volt ilyen,
ilyen töltött, teljes, üres,
arctalan ezerarcú hallgatás.
Tanulhatok.
Idefenn én is ezerszer kisebb
és ezerszer nagyobb vagyok;
teljes a mindig-magány,
és üressé szűrt a szél s a tél,
s már nem létezett semmi sem
és minden létezett;
a Holdnak tükre volt a szikla,
közrefogott a társak türelmes szeme,
ezüst lécsőkön vezettek a vadon elől menedékbe,
és beléptem a petróleumlámpa-fénybe.

Tollam árnyékot vet -
itt gyengébb a fény...
Beléptem bűvkörén,
és kint vagyok,
valahol máshol,
mint lenni szoktam,
nincs válasz, nincs kérdés,
minden jól van így, béke van.

Lidérc

Lápon lóg a lidérc lába
belé bújt az éjszakába
libb a lángja, lebb a tánca
lobb a kék ruhája ránca

illa lángja haló fénnyel
liláll át a messzeségen
Hét göcsörtös ujjú Monka
törzsi táncba körbe ropja

Hét a csúcsos gomba-kalpag
hétszer két a csizma sarka
tizennégy kis csillag villog
hét monkának arca csillog

Holdra kél a vidám ének
de a lidérc, hogyha éled
furfangosabb mint a Hold:
úgy eltűnik: nem is volt!

megj.: lidérc: lápon kékes lánggal égő gáz; Monka: lápi manóka, saját képzeletbeli lápom saját képzeletbeli humanoid faja

Szalai Tünde oldala: http://yaffamind.blogspot.com/

Málna

2011-11-27T19:28:00.000+01:00

szépem...
Az éj gyönge fényében nézlek.
Mindent betöltesz.
(...)
Szép vagy, kedves.
És szemeimmel
csöndben
tovább szeretlek.
Így, amilyennek elképzellek.
Apró mosollyal szád szögletében.
(...)
És igen... tudom,
hogy oda kell adjalak az ősznek,
de valahogy
folyton felém menekítelek,
hogy újból meg újból
és aztán
megint csak újból
magamhoz próbálhassalak...

Talán...
végigsétálni éjjel a mezőn.
Dúdolni.
Halkan.
Csendben.
És lefeküdni
a hűvös anya-föld legközepébe meztelen...
Vigyázva.
Szelíden.
Fel ne sértsük egymás sebeit egészen.

(helyzet-jelentés)
csöndes éj van
megint
és vége van valaminek
szépen
halkan fáj
mert mindig véget ér valami
(Itt kell gyengéden térdre rogyni
úgy-sem lát senki)
valami
ami a valóságban
csupán szorító akarat
de az is
ami csak képzelet
mert az
maga
a lesütött szemmel átélhető
maroknyi élvezet(...)
késő van már
erősödnek a hangok
gyengül az értelem
és a mellkasom is zihál...
kimegyek az erdőbe
ide járok ...Szeretkezni
meg imádkozni
Istenhez
mint az erdei-vadak
jó így
jó itt
ahol az egyetlen nemes gesztus
a légzés...

(v)érzem
Volt valami különös
abban a nyomorult dobbanásban
amit ma
szívem
kiküszködött,
amíg megkerestem a fojtó sötétségben
gubbasztó egymagam.
Hiába sétált nedves ajkamon
a langyos szél
és hiába szeretkezett bőrömmel
minden gondolatod,
volt ma valami különös érzés,
de már nem kimondható.
Csupán
ócska kis érzelem-szilánkok
és én már nem is (v)érzem őket
csak ők engem,
pedig átkozott közhellyé lett minden...

Jó lenne...
valahol melletted lenni
csak úgy
és csak annyira
hogy gyengéd simogatásod alá
szerethessem magam...
olyan jó lenne
néha
megszökni magunktól
csak úgy
egymáshoz...

most...
egy kicsit elpihenek
(nehéz illata van már a múltnak)
csendet hallgatok
meg fákat
és lovagló homokszemeket
szépen
szeretve
nem fáj semmim érzéssel...
...még mielőtt visszaimádkoználak
üvöltő verseimmel...
(...)

lassan
odakint pirkad
lassan kitavaszodik
már nem tudom
hányadik tavasz ez nélküled
nem emlékszem
csak arra, hogy nem vagy
de
voltál...
lélegzem
halkan
ma nincs súlya a szónak
önzésem hallgat
torkom is szabad
lehunyt szemem mögött
lágy vagy és szép
eltitkolt fájdalom
és lassan
alázatosan
hasonlítani kezdünk az emlékekhez...

emlékszem...
aznap nagyon fáradt voltál
mégis szótlan megágyaztál
közeledben nekem…
majd hajtogattunk papír-hajókat
a félig csendben
és egy megszokott mozdulattal
kegyelemből
nekik adtuk a tengert…(…)
de én tudom
csakis azért
hogy együtt nézhessük
ahogy egymást szeretik…
azután valami történt
hangtalan és hirtelen
lett földszagú minden
nem kérdeztelek
Téged nem
csak Istent
és neki hittem…
majd átöleltem néma vágyaid
megvártam
amíg befordulsz a sarkon
az utcák sárgás fényében
még egy pillanatra lépteidbe képzeltem magam
de szédülni kezdtem
ezért gyorsan
szívem összes erejével
lelked domborzatára rajzoltam
csöndes szeretetem
mielőtt még megérkezne a fegyelem…

pszt...
most ne szólj
csak heveredj mellém
minden szégyen nélkül
tedd csípőmre kezed
miközben rád gondolok
(szeretem ittléted)
és hallgassunk
csendet
emléket
kétszálmagunkban
ne félj
nem hallja senki más
hogy mezítelenek vagyunk...

homályban (édes)anyámmal
ülünk a homályban
egymással szemben
csodálkozom
hogy ma
mennyire megnőtt bennem hiánya
milyen nagy lett minden
a fal
azon a kép
és abban
a sosem látott
de sokszor elképzelt mosolya
mondanom kellene valamit
de mi csak csendben ülünk
ez mindig jól ment nekünk
én a széken
Ő a falon lógó képen
nézem
milyen szép ma
és reszketni kezdek
talán a hideg
apróra zsugorodom
ahogy magzati koromban
ez mindig jól ment nekem
de ma majdnem mosolygott...

tegnap...
kicsit elhittem
hogy nem fáj a hallgatás
ha elmarad
a szó
a mozdulat
vagy tőled bármi
majd összezsugorodott
a négy fal
belső szobámban
azt hiszem
előtte
megáldottalak

ma
Ma törődik a csönd velem.
Visszafogad bölcsőjébe
s én mozdulatlan
hallgatom,
ahogy torkomban lüktet
pár üres reflex.

Lilly

2011-11-27T19:26:00.002+01:00

önkényes egypercesek

A sárga kalap

Ma reggel csak úgy engedték be az embereket a metróba, hogy egy - a bejárat elé kihelyezett - lila kalapra, melyre hatalmas betűkkel ráírták, hogy „Ez egy sárga kalap” egyesével és fennhangon rá kellett mondani: „Ez egy sárga kalap”, majd kétszer megfordulni, és egyszer hátraköpni. Ez utóbbi művelet eredményét fehérköpenyes nővérek gyűjtötték, s rohantak vele az ott parkoló mobil laborba elemzés (és jól fizető népegészségügyi tanulmányok) készítése céljából. A hangosbemondó közölte, hogy a metro kreatív csapata - vagy e régies kifejezést nem ismerők kedvéért: teamje - ma egy kis változtatást eszközölt a megállók elnevezésében (egyébként kellemes, szép napot kívánnak), és az alábbi állomásoknál lehet kiszállni: „Minden száz forint”; „Másnapos kenyerek és szívek”; „Faktorálandó lízingdíjak”; „Lélek-design stúdió”; „Szelektív jóindulatgyűjtő”… A kiszáradt szájú utasok fásultan és rutinosan szálltak be a szerelvényekbe, csak egy apróléptű öregúr motyogta maga elé: vajon merre van a Blaha Lujza tér?

A nagy lehetőség

Földiné Kérész Veronika zúgó fejjel és hajában tetemes mennyiségű csillámporral kecmergett ki a „Nagy lehetőség show” c. előadásról, melyre úgy másfél órával ezelőtt szabályosan betuszkolták.

Gyomrában az előadás utáni kéretlen vacsora 6 fogása keringőzött, karjai roskadoztak az ajándékba kapott csomagoktól, és zsebében egy, az imént kézhezvett borítékban ott lapult a Jövője! Az előadás és a vacsora közötti villanásnyi időben sikerült már átfutnia az írást, mely szerint holnaptól képes lesz repülni, érteni fog az állatok nyelvén, és térítésmentesen elnyerte az örökkévalóságot.

Miközben kissé zavarodottan kezdett távolodni a cirádás épülettől, egyre azon járt az esze, hogy Józsi vajon megszerelte-e végre a három hete csöpögő vízcsapot.

Suvenir

Mióta hazaérkezett az időutazásból a szomszédok egymásnak adták a kilincset, hogy meghallgassák az élménybeszámolót.
János lassan unni kezdte, annál is inkább, mert a távozók szemmel láthatólag egy szavát sem hitték. A legrosszabb az volt, hogy saját felesége is csatlakozott hozzájuk sértődötten szemétbe dobva azt a doboz hajfestéket, amit egyetlen tárgyként, nagy nehézségek árán csempészett haza a túlról.
János zsebében azonban ott lapult a hajfesték apró, szinte olvashatatlan betűkkel írt használati utasítása, melyet áhítattal szorongatott akkor is, amikor aznapi utolsó látogatóit kísérte ki. Ezúttal is elengedte füle mellett pusmogásukat: „Mondtam én, hogy ez a Gutenberg egy csodabogár”!

Bú(l)vár

Kovács Pedro Huarez ma századszor jött ki ide a partra, hogy kicsiny fürdőszobájában nagyra nevelt halakat eregessen a tengerbe, saját kezdeményezésű titkos küldetés keretében.

Midőn a sötétség megadón váltott műszakot a világossággal, s ő elmormolta magában az időközben rituálissá vált halbúcsúztatót, észrevette a közelben gyülekező, fotoapparátjaikat nyakukban himbáló újságírókat. „Csak nem? De hisz ez fantasztikus! Mégiscsak van igazság, és ami fontos..., Holnap már a fél világ tudni fogja..., Meg a jövő..., Hogy mások is..., És ha együtt...” Kicsit bele is szédült a gondolatba, amikor odaért a harsány csoport. Tagjai azonban sietősen továbbhaladtak, majd fellökve őt.

Egy, az újságírókat lelkesen követő kisfiú hangjára ocsúdott fel: „Bácsi! Valaki ma megdönti a víz alatti könyvelés világcsúcsát. Nem jön megnézni?”

Náncsi néni boltja

Szeretett beugrani Náncsi néni boltjába. Náncsi néni ugyanis soha nem tett megjegyzést másságára. Talán a rossz szeme, vagy egyszerűen a jó kereskedői szemlélet miatt – mindig kedves volt vele.

Most is hozzá jött volna, hogy megvegye a legújabb ENYA-CD-t, meg egy kaparós sorsjegyet, de a bolt helyett egy egészen más, jóval nagyobb épületet talált. Kívülről megítélve abban is üzletek voltak, és túl sok ember. (Eszébe jutott a figyelmeztetés, hogy ti. kerülje a feltűnést: a múltkor is 100 Ft-ot, aláírást, cigit kértek tőle, és majdnem beléptették az AVON-ba). Így hát csalódottan, s bosszankodva indult haza: nem elég, hogy az útiköltség elszámolása miatt már megint tanulmányt írhat a földi fejlődés lépéseiről, hiába jött!

Amikor teleszkópos hét szemével meglátta az űrhajója ablakán messziről díszelgő parkolási bűntető cédulát, már nem is csodálkozott...

Activity

Vasárnap óta nehezen húzta magát a hatalmas kötéstől. Kicsit még fájt a seb, de nem mutatta, hisz már így is megkapta a nejétől, amikor aznap hazaérkezett:
- Már megint Activity-t játszottál! - pörölt az asszony, míg ő eloldalgott aludni. (Sokáig forgolódott hol egyik, hol másikra oldalára dőlve) "Ah! Kígyósors!" - sziszegte sajgó farkát igazgatva óvatosan - Már megint azt a kis országot húzta!

lillys

Találtam egy zacskót.
Üres volt.
Azt hogy zacskó, csak én találtam
ki
Amikor becsuktam a szemem rögtön tudtam, hogy nem is üres, gyorsan elvonultam vele egy sarokba.

Az ilyen zacskók csak a sötét sarkokban tudnak élni, hordozójukkal a fal felé fordulva, és nagyon csínján kell velük bánni, hogy megnyíljanak, mert az ilyen üres-tele zacskók először mindig nagyon összezárják a szájukat.
Még az se mindegy, hogy a spárgát - amit szintén csak én képzelek rájuk, helyesebben itt most erre a zacskóra, (mert ugyebár az ember szeret általánosítani, és ami a szívének (esetleg) kedves lehet, azt mindjárt meg is többszörözi, sőt mindjárt különböző formákat is kölcsönöz nekik, sőt olykor egy egész kis hadsereget alkot belőlük, szétszórva őket térben és időben – de persze ezt ne tekintsük szemetelésnek, csupán azért, mert zacskókról van szó, tekintsük ezt csak egyszerű „térben és időben való elhelyezésnek”) szóval, hogy visszakanyarodjunk a témához – még az sem mindegy, hogy a madzagot milyen irányban tekerik le róluk!

Ha a zacskók megtalálója egy megfelelő (igazából szintén nem létező) pillanatban kezdi bontogatni őket, és nagyon odafigyelve, (na jó egy picit sóvárogva is), de olyanformán, hogy közben a zacskó érezze, hogy ő is kap valamit, (csillogó szemeket, kapkodva szedett-vedett levegőt, önfeledt mosolyt a szájszegletben – hogy a megfelelő sémáknál maradjunk) hát akkor felfedi magát, és nem látod, inkább csak megérzed, hogy tele van mindenféle kicsiny (furcsa állagú, színű és formájú) darabkákkal, amik egyszeriben nagyon kedvesek lesznek számodra, és akkor a zacskó neked adja a legnagyobb ajándékot, amit csak el tudsz képzelni, mert a benne rejlő darabkákat annak képzelheted aminek csak akarod!

A kor-lát-(ó)

A vakajtós-ablakos lépcsőházakban szabadnapos angyalok csúszkálnak a szolgálati lépcső korlátján. A fordulókban magárahagyott álmok gubbasztanak. Néha egy-egy jóravaló ördög összegyűjti és szortírozza őket:
- egy valaha volt legszebb, gyávaságból elhajított,
- vagy nagyítóval párosult, pökhendien talmi,
- egy aranyporban hempergett, félúton megvilágosult,
- vagy magát idegen zsebekbe osztogató…
A falakon útmutatók:
„Tiszteld a korlátokat! Ki túl erősen kapaszkodik, szálka megy a kezébe”
„A korlát nem támasz, csak annak látszik”
„A korlát nem ellenség, bíznod kell benne”
A jobb eligazodást, globális próféták segítik, térképeket osztogatnak, hogy megértsd a „Fel is út – le is utat”
Mert korlát nélkül nincs lépcsőház. Korlát nélkül nem ismersz rá a csak számodra kijelölt egyetlen lehetséges lépcsőre, félúton vezeklő ördöggel pacsizó, megfáradt védőangyalodra, és lelkeden kívül fogant, szívedbe csimpaszkodó utolsó álmodra sem.

Zseblakó

Kiestem a zsebemből,
de hagyom!

(a zseblakók nem halnak meg)

Talán bebújok
másokéba:
Talán egy
zsebbe rejtett,
üres kesztyűben
felejtett
bőrdarabot keresek.

Ő az az Egy
a rámmutató,
az ujjászülető:
Bőrredő-labirintusban
vesztesként bolyongó
simogatás
.
.
.
(lábjegyzet: ujjászülető, rövid „u”-val)

Furcsa vers (két szilánk)

A jövő csak
savanyodó
tejüvegen át
szűrődik szemembe,
s továbbcsorog,
hogy számban
keseredjen
emészthetetlenné

***

Néha a legkisebb
lábujjamba
tömörödik az élet,
s én félek,
fekete lyuk
nyílik majd
zoknim falán

Krisztina

2011-11-27T19:25:00.000+01:00

mezza voce

tudom a neved
pogány varázslat
ki hosszú sóhajú
hajnalaim vendége vagy

Te selyembe borzongatod
a merev magányú reggeleket
s tőled illatoznak
levendulaálmaim

játssz
pengess g-húromon
játssz
s én majd gyönyörködöm
húzz
s talán megszólalok

valami félerős
mélyhegedű hangon...

megj.: mezza voce = félerős

Isten kezében

én úgy éltem..
de éltem-e?

..hogy esténként
naplementék vérébe
fojtottam magam
hogy ezernyi szilánkká vert magányból
újjá szüljön
a reggel

most úgy vagyok
..hogy nem vágyom
csak csendben beléd nyugodni

..hogy elnémult
varázzsal igézzen szemed
s pillantásodba
belehaljon az idő

..hogy lehessek veled örökre
Isten kezében
alkonyat

börtönlét

neurózissá feszülsz bennem
ahogy csókkal zárod körém e börtönlétet
tombolsz belül, hogy szinte belészelidülök
megzabolázod viharfelhő vágyaim
s míg láncravert jövőnk vergődik a félhomályban
tánccá csendesíted szilaj vonaglásom

Immortella

kiáltanék
de méltóságom hallgatag
így magasztos csendben múlok el

tegnapi vágyaim már mind csonkig égtek
s ígéretkoszorúkba font titkaid is
fonnyadtan hulltak szerteszét
több tavaszt már nem remélhetek...
elmegyek
míg búcsúm előkelő

ne könnyezz, ne ints
s ne is gyászolj

én nem lehetek lapjaid közé préselt rózsa
csak egyszerű szalmavirág

megj.: immortella = szalmavirág

vágyódó

ma minden koldus realitás
belőled táplálkozna
de csak néma nyomokban sejlik valód

Te nem lehetsz pár, margótól-margóig leírt szó

fakuló káprázat
levetkezett szégyen száradó csókban
múló libabőr
lehajtott fejű fohász

Te nem lehetsz visszhangzó tegnap
pőre keréknyom
aszalt emlékkupac
halálba gyávult varázs

nekimennék érted a világnak
csak lennél elég erős, hogy
ész nélkül szeress

sírjatok magnóliák

...sírjatok magnóliák
esőillatú reggeleken
könnyezzétek hófehérbe borult hajnalaink
sirassátok szoliter-létünk
magánnyá árvult
bomlott virágú
tegnapjait...

Az őszről

szépet kéne írni az őszről ..

pár barnás hangulatú
frázissal
magasztalni
a tájat
hol
már gyónnak
a színorgiában
halódó fák

és sűrű imáik közt
az utolsó kenetet
adja fel
a langyos
napsugár

szépet kéne írni az őszről..

meredt szemű
bokrokról
ahogy bütykös kezeik
karmolnak
hangtalan ködökbe
s eljövendő
messzeségekről
károg
ujjaik közt a kerge szél

ilyen az idő
ítél s végrehajt

falhoz állított
álmok közt
fürkész az Isten
s búcsú nélkül
lombhalálba
pusztul
a nyár

sehol még...

sehol még a hetedik nap..

s bár sejtésnyi közelséged
olykor borzongón
simítja gerincem
még kutatlak
még teremtem önmagam

ma
csak hámló sikoltás vagyok
sohasem szűnő
élni akarás
szeszélyesen egyszerű
halandó gondolatiság

várlak
kősziklaként
vérző erek
vájnak utat bennem
s viszik vétkeim hordalékát

vasárnap ugye
megtalálsz

várlak ..
oly embertelenül távol
még kinyújtott karod

Mondd Uram, a verseim azért ugye meghagyod ?

Kisslaki László

2011-11-27T19:22:00.000+01:00

Kisslaki László (1946) Steinbachban lakó szerzőtársam így vall önmagáról: Véletlenül élek itt Németországban, mert annak idején itt járt le a szolgálati útlevelünk. Azért írom többes számban, mert Béla bátyámmal és Laskawi Attila barátunkkal, mint „Trio Laki” jártuk a világot. Ha akkor úgy hozta volna a sors, vagy az ügynökségek akarata, hogy más országba szólítson a szerződésünk, talán ma svájci, angol, norvég, izraeli, vagy éppen luxemburgi lennék. (Útlevelem szerint). De mindezekhez fontos volt, hogy megszülessek Budán, 1946. Szeptember tizenharmadikán, egy esős reggel. Hazafelé nagyon zögykölődöt velünk a villamos, de hát erre, érthető módon már alig emlékszem. Közben eltelt hat, jelentéktelen, szürke évtized. Gyerekkorom hajnalát többnyire betegségem miatt Kéthely községben, Somogy megyében töltöttem nagyapám konzervatív keze alatt, és ott vésődött belém az állatok szeretete, mert az istállóban több melegséget kaptam tőlük, mint három kórház és két szanatórium személyzete adhatott. Közben a szokásos iskolák: Óvodai tanulmányok -(kis és nagycsoport), általános iskola, - abból egy évfolyam Farkasgyepün a szanatórium iskolájában. - Érettségi, országos bajnoki cím a hármas akrobatikus tornában. Majd ezt követte az Artistaképző vizsgadiplomája. – Holott katolikus pap, vagy régész szerettem volna lenni szívem szerint. - Később, az itteni német újságokba jelentek meg jelentéktelen, de fizetett írásaim Kiss László név alatt, mert ez a ritkább errefelé, mint odahaza. Az utóbbi időben magyarul leginkább a képernyőn lehet novelláimat, esszéimet olvasni. Jelenleg több pályázatra beküldött írásom vár sorsára. Idén „Krisztus a hóviharban” című elbeszélésemmel nyertem fizetett pályázatot. Jelenleg minimális nyugdíjból élek. Abból megvan a mindennapi kenyér, és a meleg lakás. Időnként utazgathatok is szerényen, ha kedvem tartja. A St. Bonifatius templom, tiszteletbeli megbízásából, beteg és magányos idős bácsikat és nénikéket látogatok, csupáncsak elbeszélgetni velük. Mellette tanítom az idegen ajkú gyerekeknek az irodalmat, történelmet, meg egy csipetnyi humanizmust; – igaz, az utóbbira mostanság nemigen van kereslet. Ha van időm, akkor a kertben olvasgatok, írok és jutányos, szerény díjazásért kutyát sétáltatok. Végül még csendesen megjegyzem, hogy boldog ember vagyok.

Legyek, kik korán röhögtek (1954)

Korán reggel már indultak a tehenek a kereszthez. Bözsit is kiengedtem, mert hallottam a főútról a legelni vonuló marhák bőgését.
Alig poroszkát el a csorda, megjött a kisbíró nyakában egy dobbal - azt mindig irigyeltem tőle.
- A községi tanács hirdetííí! - énekelte, mint egy arab plébános, amilyet láttam már a moziban. Hogy levegőt vegyen a kisbíró dobolt kegyetlenül egy sort, majd újra nótázva beszélt. Az asszonynépség a kapuk előtt állt és figyelték, hogy mit fognak már megint kidobolni. Ez már nem érdekelt, mivel goromba egy isten barma volt ez a tanácsi ember. Tavaly, mikor először láttam, mondtam neki, hogy én szívesen dobolok, míg ő énekel, de elküldött. Csúnyán. Erre válaszoltam neki, mer´ én se vagyok kutya, de aztán szaladtam.
Odahaza nagypapa már rég befogott, nagymama is fenn ült a bakon. A hordó teli vízzel - lombos ágakkal beborítva - hátul terpeszkedett. Hogy mér´ volt a hordó zölddel betakarva? Hát azért, mer´ a Vörös Horhón felfelé nagyon meredek és rossz a csapás, és hogy ott a víz ki ne ömöljön. Azért.
Ez Dollárnak volt az ivóvize, mer´ a Sári hegyen nem volt víz. Csak bor a pincében. Azt a ló nem itta.
Nagymama még a lelkemre kötötte, hogy mit kell tennem: engedjem ki a disznót, mert már kihajtott a kanász, este menjek érte a kereszthez, nehogy elbitangoljon. A tehénnek is nyissam ki a kaput majd, itassak, etessek, a csirkéket zárjam be az ólba, de előtte számoljam meg őket. Aprítsak gyújtósnak valót a favágítón, ebédeljek meg, a bableves a sparhelten, tejfölt is találok a nyári kamrában, tegyek bele, de ne az egész fazékba, csak a tányéromba, tüzet ne rakjak, mert letöri a derekamat…
Az egész nótát kívülről tudtam, de csak bólogattam. Most kifelejtette: „hogyha meghallok rólad valamit Takácsnétól letépem a füledet”.
- Na akkor isten nevében – szólt Nagypapa a lónak, megrántotta a zablát s elindultak végre.
Talán alig fordultak Sári hegy felé balra a főúton én már kiengedtem a disznót az utcára a többiek közé. De alig haverkodtak egy rövidkét, feltutult a kanász kürtje a keresztnél, erre ezek vágtában nekiiramodtak, hogy besorjázzanak a vonuló kondába.
Lassan-lassan napsütötte poros csend tespedt rá az utcára. A diófa alá vittem a hokedlit és nézegettem nagymama régi, képes kalendáriumát. Gyönyörű barna-szürke képek voltak benne. Felhőkig érő házakkal, tengeren várakozó száz propelleres repülővel, burnuszos arab dárdások, kardosok vágtattak attakra szélvészként lomha vasszörnyek ellen - az ember szinte kitalálta a mesét is hozzá. Előtte azért Pajtásnak vágtam egy nagydarab kolbászt, Milu tejfölt kapott. Ezek tudták már mikor kigördült a kocsi, hogy ma vasárnapjuk lesz.
Később Petivel játszottam. Hihetetlen tehetséges légyfogó lett belőle. Már amikor kikeltek az új csibék, felfigyeltem rá. A többiek már vidáman csipogtak, csipegtek, de ez csak tett néhány tétova lépést, és lefeküdt. Alsó, rebegő szemhéját félig felhúzta és csak nézett, s néha-néha lábával a levegőbe karmolt. Nagymama azt mondta, hogy most dobjam be az ólba, míg a csirke él, mer’ így a disznó szívesebben eszi, mint döglötten, de kértem, hogy hadd várjunk vele még holnapig. Másnap reggel aztán finom kövér legyet adtam neki, csócsálgatta, de azért megette. Utána fogtam neki még hármat. Azokat már jó étvággyal nyelte. Napok alatt meggyógyult. Majd megtanulta, hogyha ujjam közé fogtam a legyet odajött és kicsípte onnan. Következő leckeként már felemeltem, és így megpróbálta a falon pihenő legyeket elcsípni. Eleinte túl lassú volt, vagy a légy mellé csípett. Persze, hogy a legyek kiröhögték. Később ezek keservesen megbánták.
Volt még két tehetséges kiskacsa is, meg még három másik csirketanítványom, azok is ügyesen kezelték a csőrüket. Ezeknek mindig magamnak kellett először a legyeket megfogni, s onnan csípték ki az ujjaim közül. Röhögtem, mikor a nagy igyekezettől, rohanástól, tülekedéstől hasra estek. Ezen mindenki mulatott volna, nem igaz?
Peti, a zseni mélyen lenézte ezt az amatőr igyekezetet. Neki elég volt, hogy fölemeljem. Alighogy csőrtávolságra ért, már kopogott is a falon, mint a géppuska. A legyeknek most már elment a kedvük a röhögéstől. Mikor egyik este a két szomszédasszony átjött, s látták a vadászatomat Petivel, vihogtak, s azt mondták, hogy nagyeszű ez a bogaras Bimbó gyerek. Nagypapa hívott így - később az egész utca. Én ezt nem szerettem, mert már három tehén és két ló druszája voltam így is. Már csak egy disznó hiányzott.
Ebédkor Milu tejfölt kapott, mi meg nekiálltunk a bablevesnek. Egy kanállal én, eggyel a Pajtás. Csak úgy koccant a foga, mikor a kanalat bekapta, közben ragyogott a szeme jókedvében. Aztán megint én jöttem sorra s így ettünk, míg el nem fogyott az utolsó cseppig. Délután a diófa alá feküdtem a kalendáriummal, Pajtás mellettem pihent. A könyv nem érdekelte, mert még nem tudott olvasni, a képeket sem nézegette. Milu vadászni ment kisebb fajta kutyákra, mert ő már csak ilyen természetű kandúr volt.
Olvasás közben én is követtem Pajtás példáját. Még hanyatt fekve nézegettem egy darabig a diófa leveleit, és örültem a békés csendes napnak. Tudtam, hogy később megjön a disznó, majd a tehén. A baromfit is bezárom majd, meggyújtom a petróleumlámpát, felsöpröm a konyhát a napközben be–betévedt szárnyasok után, hazajön a szekér a hegyről, nagymama besegíti nagypapát a priccsre, megmosom majd neki a lábát, ő meghúzza a csatost, és mesélni fogja háborús hőstetteit a muszkafronton. És ez így lesz tán örökké...

Este a konyhában (1952)

Drága dolog a petróleum. A boltba vitt az ember egy üveget és abba mérték pénzér´. Nagymama csak későn gyújtotta meg - az üvegcilindert leemelve - a lámpabelet, mikor már alig láttam nagypapa lábait a lavórban. Azt minden este megmostam, ahogy az Úr a Tizenkettőét. (Azt a plébános úr mesélte a múltkor.) A sparhelt vasszáján keresztül kiviláglott néha a maradék tűz lángja, ha lobbot vetett még egy-egy lapuló ágdarab.
Egy malac aludt ott a melegben előkelően, mert kicsi volt és köhögött. Vicces volt, mikor néha egy-egy szikra kipattant, és éppen a rózsaszínű hasára esett. Erre mindig riadtan felhorkant és méltatlankodva körülpislogott malacszemével, mintha azt kérdezné:
- Mi volt ez, kérem szépen? - aztán visszaaludt a következő szikráig.
Milu, a hatalmas fekete kandúr válaszra sem méltatta a malacot. Mélyen lenézte az ilyen alakokat. Na! A mi macskánknak fene nagy híre volt a faluvégen. Verekedő, vérmes volta miatt társai, ha tehették, nagy ívben kikerülték. Még az arra tévedt nagyobb kutyákat is elkapta és megerőszakolta. Neki mindegy volt, hogy lány, vagy fiúkutya-e az illető. A két első lábaival hátulról lefogta áldozatát, aztán adj neki! Ilyen megesett kutyának aztán nem volt maradása a faluban. Akár elhiszik nekem, akár nem, de tényleg így volt. Magam is láttam, mikor a keresztapám jött hozzánk borér´.
Pajtás, a kutyánk, elvolt Miluval. Az öröklött ellenszenv persze bennük is megvolt, de én, mint az udvar teljhatalmú fejedelme nem tűrhettem, hogy azok, akiket én szeretek, veszekedjenek. Csak egyszer mutattam meg nekik mire is gondolok. Úgy kezdődött, hogy Pajtás felzavarta Milut a fára. Az onnan káromkodott a kutyára és köpdösött lefelé. Pajtás meg csaholt, hogy még a vasútig is elhallatszott. Erre én magamhoz hívtam a két alattvalót. Pofájukat egymáshoz nyomtam és mondtam, hogy:
- Csókojjátok meg egymást! - Ezek fújtak, öklendeztek, forgatták fejüket, de nem engedtem el őket, míg igazán össze nem csókolóznak. Más is így tett volna állataival, ha békességet és szeretetet akar a portáján, nem igaz?
Na, ennyit Miluról. Ott tartottam, hogy nagymama világot gyújtott, nagypapa ilyentájt már néhány keresztény slukkot vett a csatos üvegből, s mesélte nekem tovább a katona-korabeli élményeit a muszka frontról. (Nagymama szerint én két éves voltam, mikor elkezdte mondani a történeteit.) Pajtás ilyenkor a priccs alá feküdt, hátha elfelejtik kiküldeni éjszaka házat vigyázni. Nagypapa mesélt az öregedő estébe, nagymama a hokedlin bóbiskolt a fáradságtól. Hajnaltól estig dolgozott, de addig nem mehetett aludni a tisztaszobába, míg nagypapa el nem dőlt aludni a priccsén. (Volt neki még egy másfél literese, de az éjszakára kellett neki.)
- Aptyuk, a gyerek má´ fáradt - próbálkozott nagy néha tétován szólni.
- Nem, nagypapa, tessék még mesélni! - könyörögtem, és persze hogy folytatta. Ahogy ürült a csatos üveg ő úgy emelkedett a ranglétrán. Kora este berukkolt, mint közvitéz honvéd, aludni már „cukfürerként" ment. Kalandjai közül legjobban tetszett, mikor elmesélte, hogy mulattak a minszki legénységi kuplerájban. Az biztos valami biliárd terem lehet sörözővel és pálinkával. Nagypapa énekelte is ilyenkor már hogy:
- "Kurvák jobbra, bakák balra! Appelre." - Biztos valami körtánc felkérés lehet. A nótát tudom kívülről ma is, de idegenek előtt nem illik ezt énekelni. Mondtam az előbb, hogy a tisztaszobában aludtunk. Nagypapa nem, ő a csatosával a priccsen a konyhában.
Nagymama ősztől meleg téglát rakott az ágyba nekem a dunyha alá. Fejedelmi volt oda bemászni! Azért hívták tisztaszobának, mert ott deszkapadló volt, s oda nappal nem lehetett bemenni kutyának, macskának, csirkének, libának - de még nekem sem. Különben akárhol a házban járkálhattunk mindannyian. A konyha döngölt földdel volt kipallózva, amit könnyű volt takarítani. Egy tölcsérbe vizet tettem, persze előtte alul befogtam a csöcsét, és szép köröket rajzoltam vele a földre. Aztán csak a ciroksöprűvel összesöpörtem, és már urasan is nézett ki. Na persze csak addig, míg a szárnyasok, meg a malacok be nem jöttek körülnézni.
Az utcánkban késő éjjelig csak a szomszédok égették a lámpát Takács bácsi betegsége miatt. Negyvennégyben fejlövést kapott valami orosz faluban, és azóta nem aludt egy cseppet sem. Nagypapának nem volt lövése. Pokrócot tekert magára, s ledőlt, de előtte kiparancsolta Pajtást a priccs alól az udvarra őrizni. Persze Milut már jóval korábban kidobta.
A malac maradhatott, mer´ kicsi volt és köhögött...

A hivatásos szűz

Lilla unottam bámészkodott az ablaknál. A csipkefüggönyön keresztül a szemben lévő Zalcer kávéházra látott, ahol Gombkötő doktor még mindig konyakozott, pedig már egy órája elment tőle. Elmosolyodott, mert a doki mellett a barátja, Lenz úr, a kóser mészáros várakozott egy spriccer mellett.
Annak, még ideje volt. Ő majd csak fél hatkor nyomja meg a lakáscsengőt, hogy aztán tíz perc múlva, már kielégülten loholjon haza a Dob utcába. Zárásra szeretett otthon lenni, mert nem szívesen hagyta a pénztárt az asszonyra. Múltkor is valami új gyűrű volt az ujján.
A Hatvani utcában ilyenkor tavasz derekán, gyér volt a forgalom. A ráérők inkább a Duna korzón sétálgattak, vagy beültek a boltívek alá, ahol italmérést és kifőzdét is találhattak. Sötétedéskor már zene és tánc is volt, sőt egyéb is. Az „egyébkor” a fiatal akácfák szégyenkezve a víz felé pislogtak.
A puceráj előtt várakozott Baumgart tanácsos úr megszokott fogata, aki most jó hangulatban szivarozott Lilla budoárjában. A kisasszony még mindig a nyitott ablaknál állt, mert nem szerette a füstöt. Közömbösen bámulta az utcát. Váratlanul elmosolyodott, mert a ló éppen felpislantott az ablakára és a tekintetük összetalálkozott. Szemével mintha kíváncsian azt kérdezné, hogy:
- Kérem szépen, mikor jön már az a vén kujon?
Lilla ma is, mint minden kedden, négytől ötig olyan pucéron feküdt az ágyon, ahogy húsz éve az anyja szülte. Lábai enyhe V-alakban nyugodtak a mocskos rózsamintás pamlagon, s csak a jótékony szemek siklottak át a molyzabálta, lyukas szöveten.
Ahogy ott pillegett Lilla lehunyt szemmel így is látta lelkével fölötte a fenyők koronáját és egy maroknyi kék eget, ahová hébe-hóba bekeresgélt egy csordától lemaradt, vagy elbitangolt bárányfelhő. Majd gondolatai átszálltak az erdő szélén gunnyasztó faluba, ahová hazavárja Józsi vőlegénye. Végre négy év után hazaengedte őt Boszniából a ferencjóska. A legény büszke volt Marira, mert lány létére is ismerte a nagy betűket. (A Mari nevet csak pestiesen ejtették itt Lillának.)
Hogy ábrándozásai közben Baumgart úr zihált a széken, mint egy igásló, nem zavarta. Ha öröme telik benne? Azért kellemes munka volt, mert még simogatnia sem kellett, hogy az öreg boldog legyen. Hirtelen nagy csönd lett. Lilla, mint aki álmából riadt - így szólt a szerepe - , megdörzsölte öklével a szemét, meghökkent, majd dühös szikrázó szemekkel ránézett a tanácsos úrra, aki remegő ujjakkal éppen a sliccét gombolta.
Akkor a főtanácsos úr olyan fenyítést kapott Lillától, mint minden kedden, ahogy akkor már egy éve megegyeztek. - Hiszen Baumgart tanácsos úr ezért fizette. A szigorú büntetést malackodásért kapta a tanácsos, meg azért, mert megleste Lilla grófnőt, vagyis most őt álmában. Még fejére is kapott a finom papuccsal, hogy tanulja meg, soha többé nem szabad ilyet tenni.
Egy kis idő elteltével Baumgart úr már a fotelben szivarozott, Lilla pedig az öreg talpát masszírozta. Alapjában kedvelte ezt a kedves, magányos öregurat. Neki köszönhette, hogy csak finom urak jártak hozzá, akik őt egy ujjal sem illeték, csak viszont ő kellett nekik ahhoz, hogy röpke negyedóra után, jóérzéssel távozzanak tőle. Ezek után nem csoda, hogy büszke volt magára Lilla. Otthon, majd a templomban tiszta liliomként állhat az oltár előtt, mert megőrizte becsületét Józsinak.
- Mert mi is az egyetlen ékessége a szegény lánynak? a szüzessége –, mondogatta is eleget a zsugori keresztanyja, aki az imakönyvön kívül még rengeteg ájtatos mondást hagyott rá.
Az igaz - ő bizony nem züllött el, megmaradt ártatlannak ebben a bűnös nagyvárosban. Nem úgy, mint a Karcos Rózsa, aki már az első pesti éjszaka nyolcszor vesztette el a lányságát a Tisza Kálmán téri „Kéthatos” garnisszállóban.
Pedig szépen indult minden, mikor egy éve a levéllel megérkeztek Rózsával Pestre. Abban a berényi patikárius ajánlotta őket Silberstein úrnak a gyerekeihez pesztrának. Rögtön elindultak a Szentkirályi utcába, ahol az ékszerész lakott, miután egy piros sapkás hordár útbaigazította őket. Igaz ugyan, hogy először kikeveredtek a Széna térre, de azért megérkeztek.
Hát nem a legjobbkor. Éppen Silberstein urat vezették megbilincselve egy zárt lovas kocsihoz a kíváncsi bámészkodók között. Felesége sírva szaladt még egy darabig a kocsi mellett, de aztán kifulladt, és szívéhez szorítva kezét visszabotorkált a házhoz maga előtt terelve a bambán bámuló, megriadt gyerekeit.
– Így jár az, aki rezet akar eladni arany helyett! – röhögte a bosnyák kucséber, és még időben elkapta a feléje tántorgó részeg akácfát, nehogy felöklelje őt a lutriskosarával együtt.

Egy ideig még tanácstalanul ácsorogtak a ház előtt, de később lejött Silbersteinné, de még mindig könnyezve pénzt kotort elő a bugyellárisból és adott - akkor (még) Marinak –, vonatra, mert sajnálatára, pillanatnyilag érthető okokból, nem tudja őket alkalmazni.
- Ha mégis maradni akartok szerencsét próbálni, akkor lemehettek a Duna partra a Hídhoz. Ott a Boltívek alatt rengeteg kimérést láttok és mindig találhattok érdeklődő gazdát, aki szívesen alkalmaz fiatal, tisztességes lányokat.
Mikor idáig ért Lilla az emlékeiben, hálatelt szívvel nyomkodta a tanácsos úr talpát.
Ő igazán áldott jó ember, a sors vezérelte, hogy éppen akkor üljön hozzájuk, mikor aggódva tanakodtak a jegelt cukros víz és édes-pálinka mellett – mert azt szerették -, hogy mi is lesz velük itt a nagy idegenben.
- Baumgart úr –, mert később illő módon bemutatkozott - rögtön elhatározta, hogy Lilla hóna alá nyúl. Felajánlotta a segítségét, mert nagyon meghatotta őt a két szegény lány szomorú története. Hogy Lillát megóvja a fiatal, tapasztalatlan falusi szüzekre leselkedő veszélyektől, ezért jobb - mondta -, ha magával viszi és beköltözteti az egyik lakásába, amiről még a felesége sem tud. Csupáncsak azt kéri viszonzásul, hogy minden kedden egy órát vele tölthessen, persze szigorúan a tisztesség határain belül. És, hogy ne unatkozzon, küld neki néha egy-két talpig úriembert időtöltésre, és hogy képezze velük magát, a finom társalgási modorra. Különben azt tehet, amit akar, de őrizze meg a becsületét, mert az, csak egy van!

Karcos Rózsát viszont inkább a változatos, kalandos élet vonzotta, ezért őt Baumgart úr egyik detektívje, Káplán úr, aki a szomszéd asztalnál ült, áthívta Rózsát s megígérte, hogy még ma este átviszi a „Kéthatos” intézménybe. (Ott már ténykedett a Hivatal egyik besúgója, és Káplán úr odaremélte Rózsát segítőnek.)
- Az már nem tartozik ide, hogy az ajánlatot Rózsa, később felháborodva avval utasította vissza, hogy ő tisztességes lány és ilyen ocsmányságot nem tesz.
A garniszálló finom, forgalmas élete izgatta Rózsát. Mondta is Káplán úrnak az ötödik pálinka után, hogy ő úgy gondolta, hogy inkább dolgozik többet a kevés pénzért, mint ritkán, a bizonytalan sokért. Ő aztán bírja majd a strapát. Így majd több pénzt gyűjthet s hamarabb tanul meg úgy viselkedni, mint egy úrinő.
Az utóbbiról később kénytelen volt lemondania, mert hozzájuk általában csak bérkocsisok, bulvárlapok firkászai és az éjszaka szokványos vándorköszörűsei jártak.
Művelődésre sem volt ideje, se módja a nagy strapában, meg a kolleganői közül is csak Pistuka ismerte a betűvetés tudományát.
Pistuka kisasszony, aki fiúruhában járt, sokat keresett, mert állandó ügyfelei voltak, olyanok, kik még nem voltak benne biztosak, hogy melyik nemhez is vonzódnak inkább.
Rózsa sokat keresett és később már úgy gondolta, hogyha hazamegy a faluba, tán még cselédet is fog tartani

Lillának nem voltak ilyen nagyravágyó tervei. Ő csak a Józsijával akart a szent házasságban, harmóniában urát s a családot ellátni, gondozni, gyerekeket szoptatni és tisztességben, békés szeretetben élni, isten parancsolatja szerint.
Amikor kitelt az esztendő a tanácsos úr hálás szívvel búcsúzott védencétől, mert igazán sok pénzt hozott a rendőrtiszti fizetése mellé az a jutalék, amit a lány vendégeitől kapott. A nászajándékra egy köteg bankót adott Lillának tehénre, lóra, szekérre; na meg még ráadásnak a saját simléderes bőrsapkáját küldte Józsinak.
Lilla, illetve már ismét Mari, már jó egy éve otthon volt. Józsi, aki elszokott a dologtól Boszniában, örült a rengeteg pénznek, amit Mari hazahozott. Megbékélt a múltál, amit az ifiasszony szépítve elmesélt, mert kiszámolta, hogy ennyi pénzből nem kell neki látástól vakulásig dolgoznia, mint a többieknek. Elég neki, ha kijár a szőlejébe, amit Mari vett neki, hogy kedvére gondozza.
A kedves, szorgalmas Marit megbecsülték a faluban, mert világot látott, tehetős asszony lett belőle. Azt beszélik, hogy az öreg grófnő nagysága, akinél Pesten szolgált, egy láda pénzt hagyott rá örökül. Kisfia is olyan szép volt, mint az a pufók, szárnyas angyalgyerek, akit sokszor elnézett az oltárképen, ahogy az éppen az arany harsonáját fújja, hogy szinte hallani vélte az ember. Ki gondolta volna, hogy egy hónappal korábban született ez a hurkás kis vasgyúró.

Karcos Rózsa, később jött haza. Míg odajárt, egy igazi szép finom hölgy lett belőle, Tudták róla, hogy a Szallay családnál, kitanult nevelőnő lett belőle. Ragyogó bútorokat vett a házba, amit a réghalt anyjától örökölt. Később valaki által elterjedt, hogy Rózsa nem nevelőnő volt, hanem egy éjszakai mulatóban kaszírnő, ezért rögtön a megbecsülés megvetésre fordult iránta. Ráadásul megerősödött gyanújuk, mikor látták, hogy amikor templomba menet először találkozott a két barátnő, Mari nem fogadta Rózsa mosolygós köszönését.
Inkább tüntetőleg elfordította a fejét, mintha sose látták volna még egymást. Akkor már biztosra vették, hogy Mari többet tudna mondani a volt barátnője, városban viselt dolgairól, de hát neki olyan lágy galambszíve van, hogy nem árult el semmi róla.
Az igazság kedvéért azért meg kell említeni, hogy Rózsa a rászorulókon sokat segített, akiket a zsugori falu csak ködnek nézett. A templom építésére is három kalap ezüstpengőt adományozott. Ezért, a rákövetkező vasárnapon a plébános úr megható prédikációt tartott a Bűnbánó Magdolna dicső megtisztulásáról és evvel igenis szép példát mutatott - ahogy ő mondta - a falusi lányoknak, hogy meg kell fogni a dolog mindkét végét. Mint munkában, úgymint adakozásban. Bátran végigjárhatják a tövises utat. Mint ahogyan azt a jószívű Karcos Rózsa tette.

Utóbbi időben Mari sokat szenvedett. Férje egyre később járt haza. Volt úgy, hogy az udvaron talált rá reggel, úgy, ahogy még az éjjel részegen, dolga közben odaájult az orgonabokor alá. Már rég nincs kedve Jóskája kezét keresni a hitvesi ágyban, mert úgyis csak a hideg ürességet találná a takaró alatt.
Úgy érezte, hogy levegővé vált az ura számára. A gyerekre már rá se néz, nem nyargalja vele nyerítve körbe a szobát, mint ahogy szokta az első időben. S ami még nemrég mindennapos volt, most férjének havonta tán kétszer jut eszébe, hogy felesége is van, akkor rögtön ölelni van kedve, persze csak, ha nagyon berúgott: - Biztos összetéveszt valakivel - gondolja olyankor Mari, s a kezdődő örömét elfagyasztja a közömbös tűrés. Aztán alig végzett az embere, rögtön hortyog, vagy egyenesen a pajtába megy aludni, s reggel onnan tűnik el a szőlőhegy irányába.
Az utóbbi időben azt rebesgetik a faluban, hogy gyakrabban látják Jóskát Rózsa háza körül, mint ahogy az egy nősemberhez illenék.
Ez volt az igazi tőrszúrás Marinak. Még ha más asszony után koslatna az ura, azt még könnyebben elviselné, mert hát a férfiakat már csak ilyennek teremtette isten. De hogy éppen ez a legutolsó, két hatosért megkapható, mindenki szalmazsákja akarja az ő Józsiját, az már maga a fertelem.
Éppen rosszkor találta kérdezni a kapatosan hazatérő, részegen vigyorgó férjét, aki éppen a vizesvödröt húzta meg, hogy - miért hagyja, hogy az a mocsok szajha, elcsábítsa?
Józsi először letette az edényt - mert az drága -, majd hirtelen szó nélkül, nagyerővel szájon vágta Marit.
- Először is, nem akart elcsábítani! Én kívánom azt a tiszta asszonyt. Ez nem is csoda. Te annyira hideg vagy, mint a fagyott róka a hóban. Annyira se kellesz, mint ahogy egy fejőstehenet se kívánok meghágni.
Azért később lehiggadt Józsi, átölelte Marit, megsimogatta a haját, majd nagyon szomorúan, párás szemmel kiballagott a szőlőbe.
Mari bement a tisztaszobába, hogy egy ruhát keressen, amivel a kiserkent vért letörli a felrepedt ajkáról, mikor az asztalon egy szétnyitott levelet látott. Biztos Jóska tehette oda, mert ő szokta a postát elhozni.
A levelet Lenz úr, a Dob utcai mészáros írta Pestről, hogy csak most értesült a kisfia születéséről, ezért csak írjon, ha kell pénz, azonnal küld, csak ne szenvedjenek semmibe sem hiányt.
Mari felett lezuhant az ég és összeesett. Később, mikor magához tért, eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor Lenz úr könyörgött, hogy legyen az övé. Erre egy köteg bankót tett a kezébe, hogy megszédült. Ráadásul még a megvadult férfi megígérte, hogy majd nagyon vigyáz, hogy ne legyen baj belőle. Aztán megtörtént.
Jóska nem vett észre semmit, mert aznap este annyira berúgatta, hogy nem emlékezett már reggel arra sem, hogy egyáltalán mi történt a nászéjszakán.
Lassan Mari magához tért a szívbemarkoló jeges kábulatából. Szinte öntudatlanul kivitte a főttkrumplit, hogy a vályúba öntse, de hirtelen azt hitte, hogy káprázik a szeme. A disznó a két mellső lábával az ól palánkjára kapaszkodva ordított moslékért. Ez nem volt meglepő, hiszen ez minden reggel így volt.
De ma Baumgart úr simléderes bőrsapkája volt a disznó fejére szíjazva.

Illés Gábor

2011-11-27T17:57:00.000+01:00

"Tatabányán születtem1982. július 1-én, egy állítólag felejthetetlen Olaszország-Brazília labdarúgó világbajnoki negyeddöntő napján. Azaz elmúltam már 19, felhőtlen gyermekkort tudva a hátam mögött. Szüleimtől mindent megkaptam, amire szükségem volt: ennek főleg oldala jelentős számomra.
Az első irodalmi emlékeim édesapám estimeséihez köződtek, amelyeket 10 éves koromig hallgattunk öcsémmel. A kezdeti felolvasásokat egy idő után elhagytuk. Ekkor ismerkedtem meg számos irodalmi alakkal, akiknek az eredeti történetei folytatódtak különféle históriákkal. Ezeken az estéken vált a képzeletem valóságává Robinson Crueso, Nemes Keszeg András, Bölen Tóbiás, így jártam be édesapám fantáziáján keresztül az angliai kikötők kocsmáit, vagy a maharadzsák birodalmát.
Még egy fontos dolgot tanultam meg otthon - küzdeni kell az utolsó percig, hogy mindent a legtökéletesebbé tegyek, még ha nehéz is!
Nyolcosztályos gimnáziumban tanultam. Néha nagyon nehéz volt Emberileg. Ennek hatására kezdtem írni. Akkor azt hittem, ezek nagyszerű alkotások, világot fognak váltani. (Mára csak az maradt ebből, hogy szeretnék érzelmi többletet adni olvasóimnak.) Csalódást okoztam (szerintem) a szüleimnek, nem a próza vezetett be az irodalom világába.
A gimnázium másért is mély nyomot hagyott bennem. Itt szereztem olyan barátokat, akikre bízvást számíthatok. És néhány hónappal érettségi előtt itt lettem először igazán szerelmes egy Németh Eszter nevű leányzóba.
Ma a legjobb úton haladok a köztisztviselői pálya felé. Időnként elküldöm a verseimet irodalmi lapoknak és bízvást várom, hogy felfedezzenek.
Ez az életrajz nem sokmindent árult el rólam, de életem főbb pontjait mégis.
Illés Gábor"

Illés Gábor saját kézzel írt életrajza az oldal alján olvasható. Kiegészítésül - sajnos - ide kell még írnom: Gábort 2002-ben egy autó elsodorta, miközben egy ház falánál lekucorodva verset írt.

Fohász

Torkomra fagy a szó,
de nem azért, mert nem vállalom a harcot.
Lásd, övemen ott az üres hüvely,
és karddal és pisztollyal a kezemben
rohanok a csatába a többiekkel.
Csak fáj a csapás, hogy itt a tömegben
arcul üt az is, aki szeret és akit szerettem.

Nehéz megbocsájtani, mert tudod te is, én is,
milyen magányos vagyok,
és ezek a sebek nehezen múlnak el,
habár tudom, nem akarattal csináltad,
vagy magadért,
hanem, hogy téged se érjen ütés sehonnan:
főleg tőlem ne.

Ha véget ér a csata, a mai nap csatája,
visszatérünk a lövészárkainkba,
hogy sebeinket nyalogatva készüljünk a holnapi napra.
Látod, én itt egyedül ülök, vérző sebem átüti a gézt,
s félve nézem, hogy egyesek halottaikat számba véve
végigsétálnak a csatatéren.

Jó volna, ha ideülnél mellém,
és mint orvosom, a helyére tennéd
meggyötört testem minden porcikáját,
és lelki sebeimre gyógyírt adnál azzal, hogy vagy,
és nem hagysz egyedül a tábortüzek fényétől
távol sebesültekkel és halottakkal.

Tudhatod, én sokat nem nyújthatok,
hisz egyszeri ember vagyok:
se beszélni,
se írni,
se látni,
se hallani,
se érinteni nem tudok úgy, mint szeretnék,
hogy megérthesd,
mi építi fel és tartja össze vérből és sárból épült
satnyán összetákolt testemet.

Ez csak egy fohász, ami nem tud semmit,
csak csendben suttogom,
összekulcsolt kezem alatt az éj leplébe burkolva,
hogy ne hallja más, csak Te,
hogy azt tehess vele, amit akarsz,
hisz látod: rettegek, hogy láthatok,
hallhatok
és érezhetek úgy, mint a többiek!

De ez csak egy fohász,
amit rajtad kívül nem hall senki más.

Ősz

csak a szemed lázad
tested a valóság öleli halálig
szárnyad ólommá nemesült
járdán ülve leszegett fejjel
az utolsó könnybe üvöltött
panaszod is árva
névtelen fejfa a tested
a hallgatag sírkert agyagjába
csapódsz mire a sor vége
a sarokba taszítva talál
valaki megint elfelej(te)tett
nincstelen kezed hiába markol
már nem éred el a fattyú világot.

Szerelem

Hiába vannak a kuszaság lombjai,
nevedben nyugszanak meg lázas szavaim.
Nem látja senki nyirkos sebeim,
hogyan fedik be jót tevőn törődött kezeid.

Nyári napsütésben olyan
bizonytalanul nyúltam utánad.
Reszketése akár egy
idős ember ingatag lépése.
Mivé lett mára gyermeki szerelmünk?
Cigarettám keserű,
füstjében idézem távozó lépteid.
Hosszúra nyúlt csók voltál,
séta a város piszkos járdáin.
Pirult az arcom, magam nevetem,
ha feltűnik néha ez a régi, régi szerelem.

Keresett boldogság

Hol a rím, melyben
újra melléd fekhetek,
melyben elalszol mellettem
csendesen, vidáman;
melyben újra
azt mondhatom: múzsám lettél
egy csók ízű,
véresre festett hajnalon.

Végtelen hajnal

Holdsugár csuklik ajkadon
mint a nevetés egy
nyelvedre esett könnyes csók után
nedves meghatottság kúszik arcodon
hangtalan végig
lepedőd vergődő álmai burkolnak
kendőzött könnyeid átsírnak feletted
és nem is tudod talán
miért reméled a holnapod
ami olyan valószínűtlenül áll előtted
mint a boldogság egy
avantgard festmény kopott szélein.

Szigligeti képek

1.

Az éj felfedi magára fekete vérét,
reménybe űzi a naplementét.
Valahol a tó felett majd
szélruhát ölt a reggel.
Ásítás a párna.
Nyugalom úszik a felhők alatt.

2.

A fűben feküdtél.
Émelygő álmok borították
esőtől nyirkos tested.
Néha felrázott egy ölelés.
Máskor egy asztalra szédültél
és sörrel a kezedben
suttogtad el: barátok vagyunk.

Borongós és nehéz volt minden reggel.

3.
(Csalódás / Südi Ildikónak szeretettel)

Szürkülő színeket úsztat a könnyed,
kiloptak éveket zsebedből az évek.
Néha csak egy ölelésre vársz,
de egyedüllétre rángat - kabátodnál
fogva (fázol) - az élet.
Nem mondtak semmit, amikor
a miértet kérdezted.

Pesten

Nem vagy egyedül végre.
Betoncsapdák árnyékában téged
bámul kétmillió idegen.

Közöny

Ma három boríték érkezett:
vízszámla, mint havonta, rendesen.

Esküvő lesz,
nincs mit felvennem.

Tőled is jött levél: bocsánat, hiányzom.
Valahogy semmi se érdekel.

Eltépett jegyzetek

1.
(hm...)

Nincs itt semmi.
Minden üres.
Én is. Te is.
Nagyon magunk lehettünk.
Elmegyek.
Talán hozzád.
Egy összeírt lapot az asztalon felejtek.

2.
(Seherezád)

Látod? Fájón tapos
az elmúlás az emberen.
De bennünk élsz Te,
mint egy e világi szellem.
Ezeregy éj szavából integetsz.

3.
(mámor)

Fehér volt a pillanat,
mikor megálmodtalak.
Ártatlanság kegyes mosolya az égen.
Elhagytam egy ölelést a kárhozat tüzében.

4.
(gondolat)

Ott állsz valami mélyén.
Csenget a múlt.
Eljátszik az éjjel, a fekete szél.
Hallgat a tavasz,
elringat a testben a gyönyör,
lehunyja szemét, elalszik az áhítat.
Magára hagy a rezdületlen sötétben
az eltévedt gondolat.

5.
(vallomás)

Elárvul egy lélegzet a hűvös esőben
patakot formál szavamból a gondolat
leszakadt kezemről egy lánc
meggondolom magam:
jobb ha hallgatok.

6.
(én)

Több vagyok egy elhagyott percnél,
azt hiszed, úgy tudod.
Tévedsz. Eltévedtem.
Az üres tükörből
az arcom dörömböl.

7.
(hm...)

Üvöltés dobog a sárban lépteim alatt.
Levelét ontja az ősz, zörög az eresz,
villámlanak a fák lombjai.
Csak még egy szót mondhatnék,
mire betakar a szürkület.
Térdre esik és néz a naplemente,
sárga árnya a tintába fullad.
Nézem a boldogságot,
csak fél szemmel...
Hunyorgok.

Olgához

Van, hogy a magányba
olyan szépen lép be valaki,
hogy az arcról a könnycsepp
a mosolygó szájba siklik
és tiszta szivárvánnyal festi meg
a temetőben pityergő öregasszonyokat.

Van, hogy a fény
megtörik a vízen
és nem találom a szót,
hogy életre keltsem, ami nincs.
Csak fáradt kapálózással keresem a kezet,
ami elúszik előlem a félhomályba.

Magány

Tépett csókká pusztul az este.
Nem alszom.
Itt minden csak tüntető képzelet.
Nem találok egy pillanatot,
hiába turkálok emlékeimben.
Jelentés nélküli szavak közt őrlődöm.
Még egy utolsót szívok cigarettámból,
azután átölelem a csendet.
Magukba zárnak a falak.
Zaklatott, magányos,
langyos sejtelem tart még ébren.

Tépett csókká pusztul a tested.
Úgy rémlik
itt minden csak tüntető képzelet.
A huzatos pályaudvar kicsípte arcod,
álmom kerete vagy, szélfútta őrület.
Fénykép rólad - vérfoltos valóság -.
Elmosódó álmomon tapos az élet,
kezem nincs, hogy felvegyelek a sárból.
Gyűlölöm a falakat.
Talán holnap újra írok.

Szakítás

Végül semmit se mond
csak tovább szövi
az elejtett félmondatot
nem töri meg döbbenete csendjét
a másik szemébe néz
feláll
és a záródó ajtóval magára húzza
a magárahagyatottság fekete kabátját.

Depresszió

Összesúgnak mögöttem a fák
tört ágra lépve bosszulom véges életem
napsugárba nyúlni - remény - kevés a léthez
megszaggatott szavaim elhangzottak már.

Gyűrt álomból ébred a holnap
nevetnek rajtam az örök percek
a vakító fényen át nem nézek szemedbe
ma is csak rám köszönt az elmúlás sóhaja.

Érzelem

Egy kavics a csend tükrébe ejtve
szép könnyekbe dobbant átkozott ölelés
temetett sóhajban teste a reszketés
egyetlen rezdülése a büszke alázat.

Golgota hajnalán Jézus anyja álmodott
két lélek felett boldog csillagot,
összekulcsolt kézzel könyörgött az éghez,
óra kattogása a virrasztás éjjelén
rángat az érzelem Krisztus keresztjén.

Szilánk

Forró homok mossa ólomba
az emlékbe kívánkozó képeket
amik már nem lesznek sosem
tested beleivódott minden sejtembe
arcodat mint fényképet
akasztom érzékeim falára
markomban mécses világít
életed kísér sorsomon
de ne félj
nem vész el akasztott költővel
ez a napsugártól fénylő
üvegszilánk.

Őrület

Félrefogott akkord lettél.
Mindenki szomorú.
Megszakadt egy húr fejedben,
egy ki nem énekelhető
hanggá vált ruhád,
meghalt a küzdelem;
egy vagy aggódó perceimből,
lásd, ott lebeg majd egy törött virág
halálos ágyad felett.

Huszadik

Itt van az arcom.
Nem is arc:
egy egyszerű eltévedt tekintet.
Semmi, mint ami magam is vagyok.
Hiába gyűrt zsebembe szavakat
az élet: végesek,
akár a gödrök üres kezemben.

Az ágy felén fekszem csupán,
kihűlt a helyed is.
Észrevétlen elvesztettelek,
és veled magamból egy gyermeket.
Némán dobogó Holdszív
az arcom, mosolyom reggel
csak a tükör visszhangozza.
Szádon szűkre szabott szavak,
motyómban emlékek:
dagad..., de mégis üres.
Hiányzik belőle - talán -
pár igaz szó. Az árulás
tövében ülök, nézem, ami lettem.
Elhaló tekintet mögött
párás a szemem.
Pusztítok - pusztulok szüntelen,
s tudom: hiába markoltam görcsösen a tollat.

Semmi voltam szenvtelen világban -
boldog huszadik születésnap.

Öngyilkos

Az akarás kapar már az ablakon,
de a remény még a sarokban zokog.
Megbomlik az ész a pillanat
küszöbén, a sejtek fölborulnak.
Kimerült a test,
vér – víz összeér a földön.
Sirat az ég.
Összeomlottál…
Életed múlt, halálod könyörgés…
pedig tudod:
porból lettél és azzá esel szét.

Főnys

2011-11-27T17:52:00.004+01:00

Fövényi Sándor (1961)

Végállomás blues...

Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.

Eső készül. Valami konok,
monoton, éj illatú.
A villanydrótokon szomorú
song zsong, talán blues búsong -
lágy húrjain ring, szorong a dal.

Acélszálak zúzott kőölén
karnyújtás a végtelen.
(Halkan röhögő váróterem)
Egy jegy fülébe súgja:
nem létezik oda-vissza út.

Felriadok. Köröttem borom
keserű íze hever.
(Aludj, aludj a szél énekel.)
Hiszen utazni jöttél,
sorsod megváltott jegyén,oda.

Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.

Futnék

Még nem értem honnan ered ez a vad
azonulási kényszer, ez az öntépő vágy?
Honnan ez az öngyalázó, lázas öntudat,
mely megbénítja csuklóm minden mozdulatát.

Játszadozhatnék akár a többiek
költői víziókkal, szerteszórt szavakon.
Faraghatnék műkőből szobrot a semminek,
ám röhög az öröklét az olcsó torzókon.

Futnék, a nyelv ismeretlen vidékén
mégis: megalkuvók orv okfejtése gyötör.
Mert írni kín, színes soraim éles késén
vérem tiszta, és lüktető a kéjes gyönyör.

De más erét szeretném felmetszeni,
hogy lássam folyik-e bennük a fekete sár.
Lehet majd nem bírom könnyen elfelejteni,
hányszor fojtogatott ragadós pocsolya-ár.

Tudom, rég' a halottak útját járom,
nyakamba vélt sorsom rakott igét és igát.
Egyszer tán' elheverek a megismert tájon,
s fájjon, ha virágon porzó lesz új imám.

Éjfél van

Éjfél van: a hirtelen elárvulás órája.
A csöpögő csapokból eszme szivárog,
lankadatlan utazik a porcelán kagyló
alja felé, libben a vízben át visszhangos
ciszternákba, majd leszivárog a földbe
bolyong egyre szűkebb egyre tüzesebb
dübörgő andezit-folyosókon, tűzhányó
kitörések gőzölgő, hol hamvadó fala felé.
A sánta kovácsok műhelyébe becsorog,
kalapácsok, üllők döndülése mellemben.
Érzem, réztáblává formázzák szívemet,
mely így szomorú és képlékeny lesz,
én belemarom hevenyészett végrendeletem
mert éjfél van: a hirtelen elárvulás órája.

megérkeztem

megérkeztem: te voltál
arcod ráhajolt
a parázna földre
lepörzsölte a rózsákat az erdőket
és én tetőtől-talpig fuldoklásig
ott lüktettem benned
leheleted voltam
mitől ölünkbe hajtották fejük a fák
üszkös karmukkal
még tartották fejünk felett az eget
az izzó virágok szirmai
hullottak mint a fekete hó
remegő hamvaival ébenre
festetted meztelen tested
hogy majd álmatlan éjszakáim
sötét angyala legyél
nem virrasztok többé
tépve őrjöngve kilépek belőled
egy soha nem képzelt
vakítva -símogató selyemgubóból
tudom így az éj
pillangója leszek csókjaimtól
újra és újra lángra lobban
ami még megmaradt a rétből
de majd zokogok
s könnyeimtől hófehér lesz minden
úgy mint régen mikor
mészkőből faragtam ki szobrod
nem gondolva arra
hogy alkonyi árnyakból lesz mosolyod

Költők, keserű kurvák

Mit megértem én már, uramisten mit megértem!
Még jó, hogy az eget rám nem szakasztod.
A kocsmaasztalon heverve meséltem,
szóval tartva néhány bamba parasztot.

S nem zavart szemükben a félhomály,
egy ócska lámpa némi fényt köpködött.
Nekem úgy tűnt mint valami fekete madár,
szárnyával széthasítva a kavargó füstködöt.

A cigányok húzták, szakad minden húr,
nemsokára ingemért cincog a vonó.
Pár törött műköröm a hajamba túrt,
nevetve csókot adott Sára, a hűtlen lotyó.

Oly bájosan suttogta, legyél az éjszakám,
és igérte, édes gyönyört szerez.
S magunkra húztuk a magány paplanát,
mert költők és keserű kurvák ideje ez.

Szája mohó, bár íze kissé savanykás,
ám hangja csilingelt akár az üres pohár.
Szerettük egymást, két ellobbant szalmaszál,
de hamvaink felitta a hajnali napsugár.

Csillagok, lovak

Tudom, hogy szeretnem kellene valamit,
talán csillagot, vagy lovakat kinn a réten.
Ám lehet csak csendes pásztoruk leszek,
majd fűben fekve merengek fénylő égen.

És nem lesz nád kezembe amely zokog,
nekem szél farag furulyát a föld illatából.
Mellém ül, s míg megesszük kenyerem,
dér lepte dallamot lopunk az éjszakától.

Együtt őrizzük a mező lomha dobbanását,
ölünkbe hullik a paták acélból vert hangja.
Valahol egy satnya akác álmában felnyerít,
tüskés zabláján már csorran a hajnal habja.

Elheverünk, hajunkban lágyan legelésző táj,
s fenn lassan elalszik néhány üvegszilánk.
Mintha nem volna nyár, lovaink szeméből,
akár messzi vándor, őszi köd pereg reánk.

Csalódott poéták árudája

Valami olcsó boltot kellene nyitnom,
és kiírnom: Csalódott poéták árudája.
Kapható lenne itt mindenféle lim-lom,
szegek, keresztek, álszentek mosott ruhája.

Ó, és a megszakadt szív, az külön terem,
halk hegedű szólna, s a rogyadozó polcokon
üvegbúrák alatt a gazdag gyötrelem,
a csóróké persze, csak ócska rongyokon.

Valahol hátul egy homályos sarokban
lenyúzott rókabőrön kéjesen heverő ősz.
Zörgő lomb, gondosan kimért tasakokban,
melyben bónuszként pár percnyi alkonypír rejtőz.

A tavaszt külön árus mérné kilóra,
ha ütött az óra, és eljő a rügyfakadás.
Lágy szellő, selyempapírba csomagolva,
hogy zizegve hűtsön minden űzött látomást.

Hátra van az édes-mostoha karácsony,
villódzó mákos diódák futnak körbe-körbe,
megszentelt műanyag családi kalácson
kezek (melyek asztal alatt szorulnak ökölbe).

Nem maradt másom, csak néhány egyszerű szó,
a pult alatt hevernek, ahol a puska töltve,
és az én távolságaim ólomgolyók,
amiket beleeresztek az első vevőmbe.

Hajnal blues

Valami ócska bluest játszik a hajnal,
lassú ritmusára rongy eső hörög.
Szajha szél sziszeg, s akár egy karvaly
lomha félhomály köröz a rét fölött.

Ólomból öntött felhő csüng a fákon,
korhadt ágak sírják súlyos csókjait.
Reccsen a csend, s a monoton tájon
néhány sanda csillag bontja szárnyait.

Még peng a húr a megkésett sugáron,
de a-moll álmainak búcsút int az éj.
Mert bíbor fény dereng a láthatáron,
s a blues utolsó sóhajához ér.

Részeg kurafik, lotyók

Üres poharakba fújom a füstöt,
az üveg harangok lomha rongya száll.
Elittam mindent, és harminc ezüstöm,
röhögve cseng az éj mocskos abroszán.

Költők, könnyű kurvák idejét ültük,
lassan záróra, mindenki oszt-szoroz.
Lám mindig akad egy Júdás közöttünk,
vak sorsom hörög, most én vagyok soros.

Mert bűnös vagyok az nem lehet vitás,
de utolsó csókom magamnak szánom.
Szederjes ajkamon már bontja szirmát,
megváltást hozó gyönyörű virágom.

Fizessünk hát részeg kurafik, lotyók,
guruljon könnyünk, már nincs több garasom.
csak csontom maradt, maréknyi hajcsomó,
szélben bogáncs a hajnali ágakon.

Bella...

Megkéseltek esküszöm az este,
valami ócska lotyó végett.
Bellának hívták gyöngy volt a teste,
szemében mind a hat világ égett.

Hófogán villogó Déli-sark,
sziszegő nyelve omló jéghegyek.
Sóhaja zúzmara, lángoló part,
édes nyála olvadó gleccserek.

Ében hajában Afrika mélye,
és szavannák szajha népe dobolt.
Ajkán elejtett nagyvadak vére,
s kéj mikor fényével gyilkol a hold.

Ívelt combja Európa átka,
a pápa áldotta hosszú menet.
Bella te drága Krisztus arája,
haldoklók vágya, az utolsó kenet.

Smaragd csókja Ázsia völgye,
mámoros szél lehet csak ily mohó.
Elandalít akár rizsföldek zöldje,
s ringat mint dzsunkát a Sárga folyó.

Megkéseltek esküszöm az este,
valami ócska lotyó végett.
Gyönyörű négy földrész volt a teste,
szemében a megmaradt két világ égett.

búcsú blues...

esküszöm jobb lenne megdögölni, s
közben hallgatni valami lágy zenét.
de ki fogja véremet törölni, ha
magamra öltöm bíbor köntösét.

tudom, hogy penge keskeny nyelve vádol,
kezem eremen játszik röpke búcsú bluest.
akár rőt levél ha szél csókolja ágról,
kereng e-dallam, s merengve útra húz.

és elindulok végtelent keresve,
egy sanda csillag csalja vérző lépteim.
talán felolvadok fényében nevetve,
s az ég felissza bársony gyöngyeim.

Gyűlölni embert mint...

Vállamra dobta sápadt rongyát a Hold,
szívem dalolt a vén ügyes pribék.
Hű ringyó magányom lágyan átkarolt,
könyörgött szél nevelte édes csókomért.

Valami furcsa vágy figyelte lelkem,
talán Isten leste bűnös angyalát.
Amint egy sanda csillag tőrén ültem,
s röhögve ittam égi templomok borát.

Majd zuhanni kezdtem ajkam zárta föld,
és kincsként őriztem minden zúzott szavam.
Száműzött szemem kajánul tündökölt,
s lopott titkával feloldoztam magam.

Mert lehet-e részegen világot váltani,
százfelé tépni mocskos szívet vadul.
Darabjaiból emberként születni,
s gyűlölni embert mint ember józanul.

sub rosa...

sötét leplét lelkemre rakta éj,
a szél negédes zongorafutam
egy pillanat, s ölni készülök
sub rosa, de nem hagyom magam.

lehet hogy penge nyelve vádol,
a mától vérem lüktet boldogan
kaján ajándék, súgja a holnap
sub rosa, de nem hagyom magam.

vak sorsomból bitót ácsolok,
az idő szövi majd a fonalam
pár ezüst legújabb árulásom
sub rosa, de nem hagyom magam.

ha nyugszik a föld, én is nyugszom
ezer rögébe vésem igazam
utolért megkésett megváltásom
sub rosa, de most hagyom magam.

Fátyol

2011-11-27T17:51:00.003+01:00

Sebaj! Jól vagyok

Jól vagyok kösz. Örülök,
hogy nem kérdezted...
éppen körmöt köszörülök
élesre, meg-meg csiszolom,
hogy megcsillanjon rajta a fény...
tudod, ez is valamiféle vélemény,
azokról kik körmeik helyett
szedett-vedett glóriával
magukat fényezik folyton.
Én pedig jól vagyok,
fájdalmam néma döbbenetté fojtom
fent a magasságos könyvelő,
és oldalán az égi jegyző
tudja rég : én csak mint mezei köny-nyelő
feszítem húrrá az ideget.
Te tudatos-ostoba vérengző
fogaid mélyeszted húsomba vájva,
de én várok. Míg szakadár mérged
erőmmé válik, s majd éles körmeimmel
veszlek célba téged,
te nyomomban lihegő, örökös árnyék.
Míg én lélegzet visszafojtva várom
a pillanatot, te önmagad lököd
égető pokolra lélek nélkül,
fényes üstökös helyett, szánalmasan
égő üstököd porba hull.
És én csak arrább rúgom, mint valami
túlérett tököt.

Jól vagyok kösz. Látod, hátam egyenes,
kardvirágot nyeltem, bár te karóba húztál
s most szirmaim mosolyogva bontják
önmagam. Általad ásott síromon
kék nefelejcs virít, széttapostál mint hernyót,
de már pillangóként repülök szárnyamon.
S csak kiszáradt kóróként maradtál,
belédobva egy gödörbe
s én rózsaként születtem újjá
tüskéket köszörülve.

Felélesztve

Mint egy utolsó, halk sóhaj
úgy repültem el.
Mit ismertem addig, elhagyva
mindent. Az ismeretlenen is túl,
át a sötétségen, vacogva.
Félelemtől reszketve kértem:
Ne még! Ne még ezt velem!
Maradni vágytam,
de magával ragadott könyörtelen,
s a csend rám borult.

Lebegtem. Levegőt!
De tüdőm összetapadt.
Csak én éreztem, s velem a mindenség
döbbent magányomat.
Ne még! Ne még ezt velem!
Szabadulni vágytam,
de fogva tartott könyörtelenül
s a sötétség rám borult.

Majd mozdult a tér,
zajra rezdültem.
Tompa szívverés, messze túl
valahol áthatolt
Látni vágytam a fényt,
de a vérszínű sötétség
körben rám hajolt.

S jött a kín, s a fájdalom,
s nem vágytam már,
csak megszűnni
örökre. De számomra nem maradt már
semmi irgalom.
A hideg, mint a tőr metszett belém.
Kezek ragadtak meg hirtelen,
s tűszúrásként támadt a fény
Felrémlett: a mindenség leszámolt velem.

Menekülni vágytam,
de csak ordítani tudtam én,
s torkomból tört fel akkor
a bennem maradt remény.
Vakon kerestem valamit,
mi bíztatás lehet,
s megéreztem akkor,
két ölelő kezet.
Nem érdekelt már, hogy kitaszított lettem
Nem érdekelt akkor, hogy oly távoli már
régi otthonom, hol élt a lelkem.
Nem voltam már többé oly elhagyatott,
újszülöttként anyám csendben karján ringatott.

Kösz, jól vagyok

Kösz, most jól vagyok
Képen törölt egy vicsorból virágzó mosoly,
vagy mosolyból rothadó vicsor?
A felmosó vödörrel az udvarra öntöttem magam
bent két élő halott haldoklott véremet szürcsölve
kínomban, mert erre nem volt már szavam
újra és újra felmostam magam röhögve
De ha már kérded: Kösz, jól vagyok.

Kösz, most jól vagyok
Halott anyámat megláttam egy cipősarokban
Sírástól cseppenő orrom a lelkembe töröltem,
s, hogy képes voltam elszaladni
csak annak örültem
de fekete varjak telepedtek rám
én dühödten a szennyesnek estem
de orromtól koszos lelkemből csak károgtak a varjak:
.."Régi rongyát mossa, mossa -"
De ha már kérded: kösz jól vagyok.

Kösz, most jól vagyok
Ma vendégségben voltam nálam
azt hiszem jól elbeszélgettünk
egymás mellett. Én nem értem őt, hogy miért nem ért engem
Csak félrenéztem, ha a lelkembe akartam látni
de kikandikált a saras, kukacos végzetem
Csak bárgyún pislogtam az engem vallató fénybe
S kábán dúdoltam a Stranger in the night-t,
Hisz én is idegen vagyok az éjszakámban
S ha már megkérdeztem, unottan feleltem
I’m well, thank’s
Végül ennyiben maradtunk mi, velem.

Számvetés

Hátamon húzom az örökös éjt
Jeges forrósága nyakamra sújt
A hajnalban keresem a felkelő reményt
Mézes, csalfa játék, csak ígér a múlt
Léptem a holnapra visz, átszeli az ébredő fényt
Huhogó bagolyénemnek a hajnallal bealkonyult.

A dac bágyadtan kapar a nyaki artérián
Lehunyom reggelem , fáradt a gondolat
csillagtalan csillogás az égi galérián
Jéggé fagyva, remegve olvadok
álomtalan álomba, -csak a zuhanás maradt-
vacogva félve a holnapot
nincs felkelő nap, csak éjre vicsorító új vallató fény
ha felébredtél, nincs már csendes éji remény

Tegnap még bíztam a mában
Csak loholok álmaim nyomában
Egy pohár tiszta víz, annyi sincs
a savas, maró gúny táborában
Maszatos ujjak ragadták előlem
Szomjúzom. Forrásom az őszinte gondolat
Riadt, konok gyermeket csináltok belőlem
De én legalább megpróbáltam. Csak ez maradt.

Nevetséges cirkusz már minden
Akrobaták, porondmesterek, bohócok,
Illuzionisták, csak már néző nincsen.
a gondolatok szemétre való koloncok,
s csak nézem, állok egyedül,
a kezembe nyomott kukoricával
vállamon az apró retikül
megtömve a megmaradt igaz világgal.

Az irodában az üvegablak mögül
rezignált szemek,
benne üres tekintetek
s alatta a száj monoton
közli könyörtelenül
Egy csupasz akta lettem,
A rendszer rendezett
Csak villogok mint kurzor,
mikor bitekké felezett
egy számítógép monitoron.

S már könnyem törne, de nem
A rendszeristennel szemben
nincs bennem alázat.
A sok kábult bábnak, de nem nekem!
De nincs irgalom.
Rab vagy te is, csitítsd a lázad
Felettünk a globál birodalom.
Ne háborodj meg ember!
Köss sátáni üzletet
az embertelen villogó jelennel.

Hát újra itt az éj, s álmom nem felel
Csatát vívok nap, mint nap
összekötözött, vérző kezekkel
Az estből lüktető dél, mi nekem virrad,
szaggat törvényt felettem. Vértelen erekkel
táplálja elméjét a jelen
s cseppenként gyűjtve maszatos pohárba
a tiszta forrást. Ez maradt nekem,
s csak vetem magam tovább éltem fojtó porába

Még gyerekként mértem magam a végtelennel.
éreztem a ropogós tisztát, a való üdét
Őszintén ébredve frissen az akkori jelennel
nem kerestem senki érdemét.
Nem márványerezet hálózta hidegen...
Vérpiros boldogsággal osztoztam az éggel
a felém nyújtott emberi szíveken.
Egynek gondoltam magam a tiszta mindenséggel.

Éreztem már gyermekem terhét
szívem alatt. S van-e tisztább annál?
Láttam szemében benne az öröklét,
s titokzatosabb a halálnál,
az örök szent ígéret:
Értelme a hiábavaló létnek.
Álmaim, reményeim elvesztve
önmagam újjáéledve születtem
mindenem gyermekeimbe feledve,
minden percben, mikor jelenükben fürödtem.

A reményvesztett nem én vagyok
Húzom magam át az életen
Arculcsapásként vágnak rám a holnapok,
de igazgyöngyöket adott az ég nekem
A világ keresi, védi, biztosítja magát
falakkal, aktákkal, beléd ültetett műanyaglapokkal
Csak keresi mindenben törvénye igazát,
de gyermekeimnek tartozik majd elszámolni
az ügyirattá degradált holnapokkal.

S én akkor már egy nagy birtokon:
Köröttem lovak, kutyák, s unokák
Elásva mélyre, az örök feledésbe
csak táncolok majd a koszos tegnapon.
A napfelkeltét frissen fejt tejjel várom,
s szénaillatú széllel érkezik a reggel.
Visszatér majd minden meg nem álmodott álmom,
hogy dolgavégezetten szálljak majd el a fehér fellegekkel.

Tündérkéz (részlet)

Első fejezet

Hideg, téli reggel volt. A falu még nem riadt fel éjjeli csendjéből, a napfelkelte előtt szinte fény sem világlott sehol az utcán. A nő tétován megállt háza kapuja előtt, összébb húzta magán vékonyka kendőjét, szinte a teljes arcát eltakarta vele, éppen csak a szeme látszódott ki, már ha egyáltalán látszódott is valami abban a sötétségben. Visszanézett apró háza egyetlen kis ablakára, majd mélyet sóhajtva útnak indult. Hamarosan elnyelte őt a hajnali sötétség amikor letért az útról, hogy az erdő felé vegye az irányt. Nehezen haladt a hatalmas, fagyott hóban, amely minden lépését hangos roppanással kísérte, és amely minél távolabb került a falutól, egyre csak magasabb, és magasabb lett. Néha meg-megállt, csüggedten körbekémlelt, majd folytatta tovább az útját. A hideg szél néha olyan erővel vágott az arcába, hogy a levegővétel is nehezen ment. Minden tagja reszketett, a vékonyka cipőkben lábai jéggé fagytak. Csak a gondolatai kavarogtak sebesebben a szélnél. Egyszem lányára gondolt otthon, akire a biztos fagyhalál vár, ha nem szerez valahonnan tüzelőt egyhamar. Már nincs kitől kérjen, már nincs, aki bármit is adna neki. Keserűen megmozgatta elgémberedett újait. Csak az emberek szíve fagyosabb, mint a hideg, ami körbeveszi mindenütt.

A távolból lovasok hangját hallotta meg, majd egy harsonát. Visszafordította arcát az út felé, amelyen fáklyás katonák seregét pillantotta meg, akik szintén az erdő felé tartottak. Aggódva nézett utánuk, semmi kedve sem volt velük összefutni. Jobb, ha minél távolabb marad az uralkodónő katonáitól. Kissé megnyugodott, amikor látta, hogy azok az erdő távolabbi ösvénye felé veszik útjukat, majd előre tekintett a sűrű, fekete rengeteg felé. Még sohasem járt itt. Általában, ha egyáltalán az erdőbe merészkedett, akkor ő is a másik ösvényt használta, azt amelyet most a katonák, és mindenki más is . Csak Lana tudott erről az ösvényről. Halványan elmosolyodott lányának gondolatára. Lana már nem is egyszer jött be ide a fenyves sűrűjébe. Nevetve mesélte anyjának, hogy virágokra lelt egészen bent, a fák tövében. Nohiszen! Virágokra! Már vagy tíz éve nem látott virágot. Nem nőtt itt már sem virág, sem semmi más csak a fenyők. Nem volt már sem tavasz, sem nyár, csak ősz, és tél. Hirtelen megint eszébe jutottak a katonák, majd az Uralkodónő. A félelemtől megdermedt egész testében. Nem kellett ahhoz kint lenni a fagyos szél útjában, hogy bárki borzongva húzza össze magát, elég volt Észak királynőjére gondolni, és úgy csapott be akár a lobogó tűz körül ülők közé is a hideg, hogy szinte látni lehetett ahogy megfagyaszt maga körül mindent. Csak Lana szeme fénylett még olyankor is melegen. Féltette Lanát, és féltette akkor is, amikor minden intelme ellenére bemerészkedett az erdőbe, de a kislány csak nevetett, és egyszer valóban! Valóban a markában egy aprócska, de igazi virággal állított haza. „ Látod anyácska! Mondtam neked, hogy van ott virág! És sok van! Nagyon sok!” körbeugrálta a kis ház konyháját, és hangosan kiabált. „ Nincs ott mindenhol hideg anyácska! Legbelül, mélyen az erdőben se eső, se hó, és zöldellő fű!” Hitetlenkedve nézte a gyereket, majd sietve csitította, ne hallja meg a szomszédság. Irene egyszerű asszony volt, nem hitt már a változásban, nem hitt abban, hogy lehetséges bármi, ami jóra fordíthatná a sorsukat, de azon az estén rápillantva a lassan hervadó kis vadvirágra felcsillant benne valami remény. Már esteledett akkor, gyorsan lefektette Lanát, és átszaladt a paplakba kezében az aprócska virággal. A pap szívélyes volt, hellyel kínálta, majd figyelmesen meghallgatta. Mikor Irene a köténye rejtekéből elővette a virágot, a pap hirtelen felállt, majd megragadta Irene kezét: - Az ég legyen irgalmas a leányod lelkéhez te nyomorult! - kiáltotta haragosan. Hosszú évek óta tiltott a fenyves minden halandónak, és te hagytad, hogy a gyermeked ott keresse magának a bajt!

Irene ijedten rogyott a székre , és értetlenül rázta a fejét. - Nem! - kiáltott az atya – Nem tudom garantálni neked, hogy jó útra téríthetem, de haladéktalanul munkához kell, hogy lássak!
- De hiszen ez csak egy kis virág! - próbálta Irene, de az atya haragosan intette le
- Ne hidd, hogy ez csupán egy virág! Több annál!
- Remény... - suttogta félszegen az asszony
- Remény!? - kérdezett vissza a pap – Azt gondolod? Hogy adhat reményt egy virág olyan világban, ahol ilyen idők járnak!? Csakis a gonosz műve lehet! Holnap reggel pirkadat előtt küld át hozzám őt, és egy hét munkára fogom, mellette pedig igyekszem majd a lelkét is menteni. Az ég adjon nekem erőt véghezvinnem ezt! - ekkor arcát a mennyezet felé emelte, és a kezeit imára kulcsolta, majd hirtelen lenézett az asszonyra: - Kétség nem fér hozzá, hogy csakis a gonosz műve lehet. Köszönd meg kegyességemet, és imádkozz, hogy még időben lépjünk! - majd mielőtt az asszony bármit is válaszolhatott volna, az ajtó felé mutatott – Ideje indulnod! Késő van már. Kérlek a virágról a falubelieknek egy szót se, és ne fárassz engem, és az Urat ellenkezéseddel.

Irene minden tagjában reszketve hagyta el a paplakot. Szíve majd kiugrott a mellkasából, annyira felzaklatta a beszélgetés. A gonosz? Miféle gonosz?- zakatolt a fejében – Lanában a gonosznak csírája sincs..., mi ütött ebbe a papba, hogy így felbőszült?! Nem hitte az atyának egy szavát sem, de jobb volt nem ellenkezni vele. Így a kislány másnap kora hajnalban ott állt a paplak ajtaja előtt várva a büntetését. Munka? - dohogott Irene mikor öltöztette – miféle munka? Remélem nem átall az atya téged kint dolgoztatni ebben a hidegben kicsikém!
Lana csak mosolygott, biztatóan biccentett anyjának a kapuból mikor elbúcsúzott. Egy hetet volt a papnál, és amikor hazaért azonnal ágynak esett. Apró teste tüzelt a láztól, szemében megtört a csillogás. Mire elérkezett az éjfél, már félrebeszélt. Irene ott virrasztott mellette, el sem mozdult, csak hogy fát tegyen a tűzre. De a kislány állapota nem változott. - Nincs mit tenni Irene – állt meg egy reggel a szomszédasszony az ajtóban – hívd át a papot, hogy tegye fel rá az utolsó kenetet!
- Még csak az kéne! - pattant fel az ágy mellől az asszony – Ide a lábát többet be nem teszi az a gazember! Hord el magad innen te is azt mondom, különben olyat mondok, hogy magam is megbánom!
- Uram irgalmazz! - kiáltott amaz dühösen – Elment neked a józan eszed te szerencsétlen! Méghogy az atya gazember! Nem ülhetsz itt napestig mellette, hiszen már enni sem tudsz adni neki! Menj, és folytasd a munkád! Ha meg az ég úgy akarja, hogy míg te odavagy, addig ő eltávozzon, hát nyugodj bele! De ha a sorsnak dolga van még szegény kis lélekkel, akkor hazavár. Hisz mozdulni sem tud innen!
- Nem hagyom itt – válaszolt makacsul Irene – Van még mit főznöm, kis meleg leves kevésből is kijön. - majd kérőn nézett a szomszédasszonyra – vagy tudnál adni valamit? Ígérem, hamarosan visszaadom.
- Hogyisne! Még nekünk is alig van. Nincs! Nincs felesleges! Lehet, hogy itt rostokolsz még két hét múlva is! Nehéz időket élünk Irene, térj észhez! Senkinek sincs felesleges élelme, és tüzelője.
- Adok érte fát!
- Fát? - hökkent meg a szomszédasszony- Ugyan miből adnál? Tán meg akarod fagyasztani a lányodat? Meg aztán hogyan főzöd meg amit adok, ha nincs tüzelőd?
- Majd, ha elfogy a maradék, akkor van itt még bútor. Az is elég, ha kell. Adj valamit még, amivel felerősíthetem, és állom a szavam!

A szomszédasszony szeme felcsillant. Nagy kincs volt akkoriban a tüzelő. Olyan hidegek jártak, hogy még az állatokat sem tartották odakint. Az erdőbe nem sokan merészkedtek, csak az Uralkodónő emberei, és ez a szerencsétlen ezt a fát odaadná néhány szem krumpliért, meg egy kis káposztáért. Zavartan körbenézett, majd gyorsan odavetette:
- Nos jól van. Átküldök a fiammal valamit, de cserébe kell nekem hat láda tüzelő. Vagy jó lesz neked így, vagy nem adok semmit.
- Hat láda? Hiszen alig van összesen nyolc láda fánk! Hogyan kérhetsz ennyit?
- Amit mondtam, megmondtam! - válaszolt a szomszéd, majd sarkon fordult, és kiviharzott.
Irene csak a becsapódó ajtóra tudta már verni ökleit, majd annak dőlve halkan sírni kezdett.
- Van fa anyácska! Hidd el van az erdőben! - szólalt meg halkan az ágyból a kislány
- Mond el Lana! Mond el, hogy merre kell, hogy menjek, különben nem találok oda magam! Nem hagylak itt, nem hagylak itt addig, ameddig valamelyest le nem megy a lázad. Kiköltözünk a konyhába, nem kell fűteni akkor idebenn. Jó lesz úgy?
- Jó lesz, jó lesz.. - válaszolta csendben a gyermek
- De nem tart így sem sokáig... - Irene gondterhelten nézett körbe – Az én ágyamat eltüzelhetjük, az nagyobb egy kicsit, meg talán azt a szekrényt.. - bökött a fal mellett álló sublótra
- Nem kell eltüzelni, van ott fa elég.
-Hol Lana? Hogyan jutok el oda?
- Hiszel nekem anya?
- Hiszek aranyom, de mond el, mert ha megint lever a láz, akkor nem faggathatlak tovább...
- Jól van.. - sóhajtott a kislány – Elmondom, hogy hogyan találsz oda a Tisztásra..

Irene már kezdte kivenni a fák körvonalát, de a szél egyre csak nehezítette a dolgát, majd elkezdett esni a hó. Apró, éles szemekben verődött az arcára, minden pillanatban úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák a bőrét. Ruhája már teljesen megfagyott, lábait már nem is érezte. Egyre inkább kezdett elcsüggedni, és a közte, és az erdő között lévő távolság egyre nagyobbnak, és nagyobbnak tűnt. Bolond vagyok! - Gondolta magában, - Egy kisgyerek meséiben hiszek, elrángatom a paphoz, majdnem belehalasztom, ahelyett, hogy elhallgattattam volna, még itt fagyasztom meg magam, hogy megkeressem, ami biztosan nem létezik!
A józan ész és a remény háborúja dúlt benne, de az utóbbi csak vitte, vitte előre, nem érdekelte már sem a hideg, sem a fájdalom. Az a remény, amit a lánya szemében látott csillogni, mi nem szűnt meg létezni a kislány körül, mióta csak megszületett.

Az erdő széléhez érve úgy érezte, hogy a hóvihar is alább hagyott. A fák közé bemerészkedve oltalmat talált a széltől, így kicsit bátrabbá vált. Egyre beljebb, és beljebb merészkedett, ami mindinkább nehezére esett. A fák ágai szinte egymásba kapaszkodva zárták el az utat előtte. Könnyű volt itt egy aprócska gyereklánynak utat keresnie, de annál nehezebb egy felnőtt, megfáradt asszonynak. Már nagyon régóta rótta az utat, és egyre inkább úgy érezte, hogy eltévedt. Lanát talán a szíve vitte előre, és Irene csak ismételgette magában, amit útmutatásként kapott. Egyre kétségbeesetten fedezte fel, hogy semmi sem olyan, aminek a lánya leírta. Egyre sötétebb, és sötétebb lett körülötte minden, már-már feladta, hogy megkeresse, csupán azt szerette volna, ha egyszer kitalál innen. Felrémlett előtte minden rémtörténet, amit az emberek a fenyvesről meséltek, hogy aki oda egyszer is beteszi a lábát, az soha onnan ki nem menekül. Miért küldte ide a lánya? Mi értelme volt, hogy ide küldje, hogy elveszejtse? Összezavarodottan rogyott össze, és már nem értett semmit sem. „Anya, csak akkor találod meg, ha hiszel nekem! „ Irene hirtelen elszégyellte magát. Hogyan is gondolhat ilyet Lanáról? Fáradt volt, halálosan fáradt. Úgy döntött egy fa alá húzódik, kicsit megpihenteti a lábait, és összeszedi magát. Jó ideje ült ott, a szeme lassan egyre inkább hozzászokott a sötétséghez. Haza gondolt, a lányára, ahogyan édesen aludt, amikor magára hagyta. A tűznek ki kell tartania még jó ideig..- nyugtatta magát. Ahogy nézelődött, apró kis fénypontot pillantott meg a távolban. Felállt gyorsan, és követni kezdte a fényt, ami egyre nagyobb, és erősebb lett. Nem is tudta már, hogy mióta követi, fejéről leemelte a kendőt, és egyre kevésbé fázott. Csak ment, és ment, mikor is hirtelen egy zöldellő tisztás szélén találta magát. A döbbenettől hirtelen levegőt sem kapott. A tisztás telis-tele szóra azzal az apró kis virággal, amit Lana hozott haza. A tisztás közepén egy hatalmas fa állt. A fa valódi méreteit el sem tudta képzelni, a törzsében egy nagyobb ház is elfért volna, a tetejét pedig a felhők takarták el. Megérintett maga körül mindent, és sehol sem eső, sem hó nyomát nem találta. Beljebb merészkedett, és úgy érezte, hogy annyira boldog, hogy nevetnie kell. Szaladt a tisztás közepe felé, ahol a fa tövében málnabokrokat talált. „Egek!”- kiáltott fel - „Már az idejére sem emlékszem, hogy mikor láttam málnát!”

Egyszer csak zaj ütötte meg a fülét. Ijedten bújt a bokrok mögé. Abban a pillanatban madarak százai röppentek fel a fák ágairól, és pár pillanattal később az erdő szélén látott katonák törtek be a tisztásra. Erős férfihangok, és a lovak prüszkölése törte meg az erdő csendjét, az állatok nemes lószerszámmal felszerelve, nyergükben a férfiakon fényes páncél. Izgatottnak tűntek. Az utolsó egy lovat vezetett, amelynek a hátára egy láda volt erősítve.

- Megérkeztünk hát - szólt egyikük, aki valószínűleg a vezérük lehetett az öltözékéből ítélve. - Szedjétek le a ládát! De óvatosan! - adta ki a parancsot. A katonák közül kettő a ládát különösen óvatosan lecsatolta a ló hátáról. Miután végeztek, vezérük lova elé, a földre helyezték . Egyikük fel akarta nyitni, de a vezér rárivallt: - Hagyd! Majd én! - földre ugrott, és a ládához hajolt. Levette a palástját, és leterítette vele a ládát , majd óvatosan a palást alá nyúlva a kiemelt belőle valamit. Abban a pillanatban hatalmas fény öntötte el a tisztást. A katonák a szemeik elé kapták a kezüket. A vezér megszólalt:
- Itt vagyunk a fánál. Mondd meg hát, hogy hogyan juthatunk tovább!
- Nem mondhatok neked semmi többet. Csak azt ígértem, hogy idevezetlek benneteket - hallatszott a vezér kezei közül. A hang beborított mindent, mikor beszélt. Tiszta volt, mint a hegyi forrás, de mélyen zengett, mintha egy barlangból szólt volna.- Tartsd magad az ígéretedhez, - folytatta - mint ahogyan én is tartottam! Figyelmeztetlek: Ne húzz ujjat a mi világunkkal!
A katona nevetni kezdett:
- Tündérke! Te csak ne figyelmeztess engem semmire! A foglyaink vagytok!
- Az igaz - szólt nyugodtan a tündér. - De az átjáró csak akkor nyílik ki, ha én úgy akarom. Márpedig csak akkor nyitom ki, ha az összes testvéremet szabadon engeded.
-Ha elengedem őket, akkor átviszel minket? - kérdezte a vezér.
- Csak azt mondtam, hogy akkor kinyitom. Hogy átjutsz-e, az a te dolgod.
A vezér visszatette a tündért a ládába. Odament a katonáihoz, és tanácskozni kezdtek, majd miután végeztek odahajolt a ládához és bekiáltott:
- Rendben! Elengedünk benneteket, és kinyitjuk a ládát!
- Csak akkor nyitom meg az átjárót, ha minden katonád tíz lépéssel hátrál a ládától! - szólt a tündér
- Úgy lesz! - válaszolt a vezér, és intett a katonáknak, akik azonnal hátrébb mentek.
Ekkor a kapitány odament a ládához, és kinyitotta a tetejét. Abban a pillanatban földöntúli fény borította a be a tisztást. Tíz apró lény reppent fel a láda mélyéről. Az előzőekben megszólaló tündér egy ismeretlen nyelven énekelni kezdett, és a fa törzse fokozatosan áttetszőbb és áttetszőbb lett. A katonák próbálták megközelíteni a fát, de azt valami láthatatlan fal vette körül. Az egyikük hirtelen lasszót dobott a legutolsó tündérre, aki annak hirtelen ütésétől megtántorodott és a földre esett. Próbált újra szárnyra kelni, de csak csapódott ide - oda. A málnabokor tövében kötött ki, és ijedten menekülni próbált, de a róla áradó fény elárulta a helyét. Az ott lapuló asszony gyorsan rádobta a kendőjét, hogy a katonák ne vegyék észre. Ekkorra már bezáródott az átjáró.
- Elkaptad? - kiáltotta a vezér.
- Sajnos, uram elmenekült, - felelt a lasszót dobó katona - sikerült meglógnia.
- Ó, te balfácán, ezért a fejünket veszik! - dühösen kapott a lovára, és kiadta a parancsot: - Vissza a palotába!
Irene a bokor tövében megvárta, amíg a katonák elmennek. Mikor már a vágtató lovak zaja is elült, óvatosan felemelte a kendőjét a tündérről. Az összekuporodva feküdt a földön. Fiatal fiúnak látszott. Meglátta az asszonyt, lassan felállt, és megszólalt:
- Megmentetted az életemet, köszönöm! Engedd meg, hogy bemutatkozzam! - És meghajtotta magát. - Leowin vagyok, a tündérek rendjének a tagja. A testvéreimmel ejtettek minket foglyul. A legidősebb nővéremet hallhattad az imént.
- Micsoda furcsa kis szerzet vagy! - nevetett az asszony. - Tündér? - kérdezte. - Milyen csodaszép vagy! És milyen parányi! - Hogyan estetek fogságba?
- Egy aljas cselszövés áldozatai lettünk, pedig éppen az emberek segítése a feladatunk. Valóban, a méreteink kicsinyek, de hatalmas tudás és erő birtokában vagyunk - húzta ki a tündér büszkén magát. –Ezért is akarták megfejteni az átjáró titkát a katonák. De azt csakis a rangidős rendfőnök nyithatja ki, és az pedig a nővérem.
- Ó, te szegény! - kiáltott fel az asszony. - Akkor te hogyan fogsz hazajutni?
- Egy jó ideig sehogyan sem, de a törvényeink szerint úgysem mehetnék vissza - sóhajtott a tündér.
- Ugyan miért nem? - csodálkozott az asszony.
- Mert egy tiszta szívű ember a halandók fajtájából megmentette az életem. Így életed végéig szolgálnom kell téged. Amikor eltávozol ebből a világból, akkor hazamehetek én is.
Irene figyelte a különös kis lényt, és erre az utolsó pár mondatra nagyon elkomorodott.
- Ó, te szegény! Jól elbántam veled! Ráadásul a rossz sorsod éppen hozzám irányított. Én olyan szegény vagyok, hogy egy szem leánykámat is alig tudom eltartani, hát még téged! Csöppnyi vagy, de annál feltűnőbb ezzel a hatalmas fényeddel. A faluban, ahonnan jövök, hideg tél van. Ha hazavinnélek, akkor a fényed beragyogná az egész falut, és az emberek azonnal észrevennének. Én is csak egy kevés száraz fáért jöttem ide, csak a hóvihar az erdő mélyére kergetett, most még azt sem tudom, hogy hogyan juthatnék haza. És még tüzelőnek való fát sem igen találtam – húzta félre a száját
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ki akartál itt vágni egy fát? - kérdezte a tündér meglepetten
- Kivágni? Nem – nevetett Irene – én csak kerestem száraz gallyakat, egyebeket, amit hazavihetnék eltüzelni, de még körbe sem néztem, mire ide értek a katonák. A lányom azt mesélte, hogy van itt tüzelőnek való. Ő járt már itt, ő mesélte nekem, hogy ide kell jönnöm. Nem nagyon hittem neki – csóválta a fejét – de már látom, hogy rosszul tettem. De azt, hogy végül is hogyan találtam ide...? Elképzelni sem tudom, ugyanis időközben eltévedtem.
- A szíved vezérelt ide – bólogatott sokatmondóan a tündér – Azt mondod, hogy a lányod mondta neked, hogy hova kell jönnöd?
- Igen ő. Ő már sokszor járt itt. - mosolygott Irene – A neve Lana, de még csak tizenegy éves! Még jó, hogy azt ez eddig nem árulta el, hogy milyen barátságtalan ez az erdő, és hogy mennyire messze van. Ha tudom, bizony sohasem engedem ide. De látod, éppen ez a szerencse is, hiszen így találtam rá én is!
- Értem- felelte Leowin- a testvéreimmel csodálkoztunk is, amikor a tisztásra értünk, hogy hogyan juthattunk idáig. Ugyanis a tisztást védi egy varázslat. Csak akkor nyílik meg, ha egy tucat ember közül, ki feléje közeledik, akad legalább egy igaz lélek. A nővérem nyugodt volt, mert a katonák között bizony egy igaz lélek sem akadt. Biztosak voltunk abban, hogy csakis az erdőben fognak kóborolni. De úgy látszik, ekkortájt érkezhettél te is, mert a tisztás megmutatta magát. A mi törvényeink szerint többet ér egy igaz lélek, mint egy tucat hazug. A fényre ne legyen gondod! Csak a varázslattal védett területeken ilyen erős. A kinti világban is csak akkor használjuk a picinyke őrfényt, ha nagy szükségünk van rá. Ne aggódj! Hasznomat fogod venni! Megtanítlak a gyógyítás mesterségére és nem lesz több gondod a betevőre. A hazavezető útra könnyedén rátalálunk, sajnos a szárnyam megsérült, így a kezedben kell, hogy vigyél.
- Jaj! Milyen igazad van! - kiáltott az asszony. - Sietnünk kell, Lana komoly beteg! Ahogy jobban megnézem a szárnyadat, itt nincs szükség nagy tudományra, csak egy rögzítésre, azzal magam is elboldogulok, - mosolyodott el - de a gyógyítás bizony most nagyon jól jönne, és egyébként is hasznos dolog egy olyan szegény faluban, mint ahol élek.
- Beteg a leánykád?- kérdezte a tündér Irenét
- Beteg bizony! Ha jól sejtem, akkor komolyan megfázott papnál, de már hosszú ideje nem javul az állapota. Meg tudnád őt is gyógyítani?
- Valószínűleg igen, de előbb látnom kell. Sőt, ahogy ígértem, neked is megtanítom, a gyógyítás mesterségét. Valamikor réges-régen minden ember értett a gyógyításhoz, varázslatokhoz. Együtt éltünk mindnyájan. De az emberek visszaéltek ezzel és más halandók felett akartak uralkodni - kezdte a tündér, miközben szedelődzködtek hazafelé. - Ekkor döntött úgy a Nagy Tanács, hogy bezárjuk az emberek szemét egészen addig, míg újra nem látjuk elérkezettnek az időt a tudás átadására.
- Nagy Tanács? - kérdezte az asszony – Miféle Nagy Tanács?
Leowin rásandított a szeme sarkából: - Hm! Azt még lesz időm elmesélni! Úgy gondolom, hogy nem fogunk unatkozni az elkövetkezendő napokban! Végül is...- folytatta sóhajtva – honnan is tudhatnád, hiszen titokban dolgozunk közöttetek és segítjük azokat, akik erre érdemesek. Nemrégen érkezett a hír tizenegy gyermekről, akik már különleges tudással jöttek a világra. Nem tudtuk a hollétüket, ezért a kutatásukra indultunk. Az éjszaki királyságból kaptunk egy hírt egy gyermekről, aki körül az avatott szemek meglátják a különleges fényt. Kilencéves kor után kell elkezdenünk a képzésüket ahhoz, hogy teljes értékű tudóssá avathassuk, előtte nem érdemes. Sajnos, a gonosz hatalmak is tudomást szereztek a különleges gyermekekről, ez a gyermek az északi király palotájában született, az egyik szolgáló kisfiaként. A királynő azonban hírhedt boszorkánymester és sajnos, elkezdte a gyermek képzését. Amikor mi odaérkeztünk, már vártak minket. Csapdába estünk. Szerencsére az átjáró egyelőre biztonságos, így nem férkőzhet a többi tudás birtokába, de a hatalma sajnos elég ahhoz, hogy a gyermekben rejlő erőt a maga javára fordítsa.
- Az összes gyermeket megtaláltátok már? - kérdezte az asszony.
- Nem, még kettő után eredt a másik csapat, és a mi dolgunk lett volna a harmadikat megtalálni, akiről mit sem tudunk, csak azt, hogy itt él északon.
- Ekkor kiértek az erdő szélére. A nő fázósan húzta össze magán a kendőjét. A rőzse a hátára volt erősítve, a szoknyájába csomózta a málnát.
- Gyere most ide a kendőm alá! - intette a tündért. – Itt a vállamon senki sem fog észrevenni, nyugodtan mehetünk keresztül a falun. Talán a kendőm is melegít valamicskét ebben a nagy hidegben, ráadásul az utat is jól láthatod.
- Fát is vinnünk kell, ha jól értettem – válaszolt a tündér
-Bizony, de honnan szedjek itt tüzelőnek valót, hiszen ki sem vághatom, de ha megtehetném is, fejszém sincsen!
- Jobban is tetted, hogy nem hoztál fejszét, azzal ide nem jöhettél volna be! - bólogatott Leowin - Kérned kell tüzelőnek fát, és a fák adnak neked...

Fátyol honlapja: www.grafitnyomok.gportal.hu

Emeraude

2011-11-27T17:44:00.002+01:00

"A nevem Markovics Anita. Pécsett születtem, iskoláimat is itt végeztem el. A Janus Pannonius gimnáziumba jártam, ahol az osztályfőnököm kijelentette, hogy sosem lesz belőlem senki. Aztán felvettek az PTE bölcsészettudományi karára francia nyelvtanári, majd szakfordító szakra.
Első versemet 17 évesen, Rimbaud hatására írtam. Hosszabb-rövidebb szünetek és különféle irodalmi portálok sodrásai formáltak egészen 2006-ig, amikor is komoly elhatározásra szántam magam a tollforgatással kapcsolatban. Azóta komolyan fordítok franciáról magyarra, és ezzel párhuzamosan próbálok igazi és egyedi verseket hagyni magam után.
Verseim megjelentek nyomtatásban a Közkincs és a Héttorony antológiákban. Jelenleg aktív résztvevője vagyok a pécsi CINKE programnak, amelynek keretén belül író-olvasó találkozók során rádiózok. A 2007-es évi munkásságomra megosztott díjat kaptam a Közkincs vezetőjétől: „fantasztikus költészetéért, a gondolatok szép megfogalmazásáért, finom, lírai kísérletezéseiért, a magyar nyelv költői használatáért, a világ, és benne az ember ábrázolásáért, a költő tehetségének elismeréséért”. Bár nem tartom magamat költőnek, mégis mindehhez próbálok hű maradni, amikor soraimat papírra vetem. Jelenleg első kötetem megjelenésén munkálkodom."

Áttűnés

lassú, göndör futam a zongorán
mahagóni fényű
távozó illat vagy
Holdba kanyargó
vissza nem térő
és én alagútban dübörgő disszonáns hiány leszek
magamra csukott báltermek fényeivel
ki nem nyitott kották unalmával
gyertyák hűlni készülő viaszával arcomon

Legyen tiéd e vers…

Legyen tiéd e vers, mert mellém szegődtél társul oda,
ahol bíbor férgek gyűrűzik be ingó halom-napjaim
és mohó harapással mind mellkasomba marnak,
üszkös paloták kongó termeiben gyolcs álmomból
tébolyult lidércként őrjöngve, zilálva felzavarnak;

ott fogsz te kézen mindig, ahol a szükség érted kiált,
perzselt gyermekhús-szagú labirintusokban lobbantod fel
fáklyám és elmém, fényüket a végtelen síkokra kitárva,
legyen tiéd e vers, mert magadba fogadsz, mintha csak
óvó szeretőm lennél, vagy a lágy óceán hab árja,

úgy ringatsz el akkor... szent illúzióid mind elém hintve,
mint márgán heverő hószín klematisz, rajtam úgy pihen kezed,
fenséges ujjad megtört homlokomat hűen koszorúzza,
folyton hajszolt békémet tenyeredben végre ott lelem,
és mert ajkad karamell csókot lehel törődött szemhéjamra,
legyen tiéd e vers, ó, Halál...

Égő enigma

Tolvajod a kék. Tudom. Rávetül
az izgő-mozgó ágra,
míg lépted sások árnya várja,
hol vágyat fűre dönt a szél.
Ott várlak, ahol a Hold
a magasban alszik
és nem beszél a tetovált múlt,
mert láthatatlan,
s a hegyeken túl rá
párduc árnyék vetül.
Gyere el. Akarom.
Égő enigma lesz
ajkamon a felkiáltó jel.
Alvó gazellák szemében
Napként ébredsz fel.

Hadj

Változatlan félholdam alatt
elidőznek rajtam tucat-pirkadatok
lám most is, ahogyan mindig is
magamat ölelem ki a feneketlen sárból
már nem tűnődöm
mi okból lett fegyverré
és hány darabbá száradt össze az a rög
amit gondos kezek méretemre gyúrtak

nincs, tán sosem volt
ezer amorf lábnyom szellemtánca között
aki buzdítson
vagy legalább várjon
hát ma is egyedül kelek fel és járok
amíg görcsbe rándulva elmarad mögöttem
az a tegnapi láp menti álom

mindig elém jönnek
és mint hű, gőzölő hammamok, mosdatnak
a görbén porló utak
míg mások a messzi Mekka falai közé vágynak
bennem egy halk Bismillah-ban feketéll a Kába
hozzád kulcsolom imára fedetlen lelkem:
ne, soha ne emelj fel korhadt Carinádra

Chopin

Játssz még reszkető ujjaiddal szép és tűnt valót,
nyögd világgá a szív szomorú részegségét,
hogy éter-sodrásodban királyok sírjanak,
s kivert koldusok leljenek felemelő békét.

Vibrálj csillárom hideg pompája alatt úgy, hogy
rosszul habzsolt vagy elvesztegetett perceim
veled feledni tudjam s szétszórni a szélben,
hadd nyújtózzam ki holt éjben, mint tűnt Édeneim.

Sírj, piano! zokogd el, hogy csontomig mar a bú!
tombolj és suttogj! de úgy, hogy mindenki hallja!
ám érthetően csak Neki szóljon dallamod,
hogy végül is irgalmát bűnös kezembe adja…

Játssz még reszkető ujjaiddal rúttá hűlt valót,
nyögd világgá e tébolyodott szív keservét,
hogy éter-sodrásodba királyként ugorjak,
és bár koldusként - de eltemessen! - sosem lelt békém...

Razglednyica

Üdvözlet, barátom

e sehonnani szél
szétszórt égtájakra követ
mólókról lógatom le lábam
fejbe ver a napsugár is
megesznek a halak
madarak gyomrában szállok az égbe
mágneses erővonalakat követek
Afrikába s vissza
és ha pihenni utazol
egy giccses olasz naplemente alatt
fűszeres vacsorád én leszek
- másodszorra is -

Jól vagyok, mondom
ott vagyok mindenhol
de te sehova,
sehova ne kövess...

Kóborlásaim

Talpam alá feszülnek acélfényű utak
betonfelhők terelnek a pirkadat felé
cipőm orra hajnalgöröngyöket görget
szakadt szelek sodornak oda
hol társtalanná tett idő és tér

ott, ahol patakok csacsogó ezüstje
arcomba veri hűs sugarát
ott lapulnak meleg, fénygömbű kavicsok
rozsdát rezdülő rétek partjain
elnyúlva s hosszan hevernek
susogó, kiégett füvű nappalok

már domborodik a nap
tüze rákvörösre forral
méla fenyer illat keveredik
szekerek szelíd nyomán
karikázó porral

s ha zenitre tör a tikkadt madárdal
árnyékot nem lel, csak bodzák
vad, lila dzsungele
pörge szalmakalap alól
szédül az ónos délután
merengéseket álmodó szemembe

s mikor üres templomtornyok
vecsernyére konganak
rám dől lugasok áttetsző, zöld árnya
mélybordó szőlőszemek érnek
üde nedűt keringetve
és zengő nyarat szitálva
a cserző délutánba

karnyújtásnyira suttogják magukat
levendulaszínű hegyek
rájuk zuhan alkonyok vadgalamb-szárnya
tóparton nyíló, dupla csillagok
sejlenek át a sötétkék éjszakába

már itt az est.
ilyenkor születnek belőlem papírra
a bennem kuszán elkóborolt sorok...
zsebemben voltak hát ők is!
mégis! egész napon át!
dacos ököllé gyúrva
amikor a magány súlyos zsákja nyomott...

Rozsdaéj

vonatok furcsa sikolya hallgat e tájon,
messzibe ölti csendjét az unott éjszaka;
füstje alig szitál, szinte mozdulatlan,
akár fegyverből eldörrent lőpor vaskos illata.

rozsdaéj ez. oly konok csapda, amelyben
ha szűköl a világ, rajta még egyet szorít;
veszett kutyák körben egymásra morognak,
foguk közt kármin konc cseppen, virít.

odébb kormos gesztenyék verik a földet,
pergő lomb siratóéneket a nyár után szuszog;
egy dombnyi hanga lassan dérfehér lesz,
magukat égre vágyják ölelni százéves Krisztusok.

jóízű a csönd mégis. megállok. belebújok.
tüzes homlokomon a remény hűs tenyér,
mely lassú-keserűn önmagát feladja;
a magány tág horizont és galaxis-mély.

nem jön más, csak tompa vonatfüttyök;
a távol, a hideg: jégkék, lila akvarell;
ki nem látszhatok, hát beledermedek,
mord sorsot reám metsző virradat lehel.

Kétszemélyes labirintus

Kétszemélyes labirintus ez
elmék, érzékek harcának dühöngő mátrixa
és bár falfirka-dézsávűk rémisztően tátognak felém
mégis belebújok tavaszt hozó illatodba
szegfűszeg, fahéj, fűzöld
a hangod nefelejcskék látomás
félelmeimben térdig gázolok érted
(hogy üvegcserép-kacagássá lesznek a sorját sikító napok
hogy meglátod a szívem – Te... vagy valaki más)
hiába, magamnak követel fülemben a vérzubogás!
óvatos ölelésemben nyugszol
(hiszen összetörhet bárki más!)
csak tudnám, hova űz e vétek?
és vajon tenném-e ha, tudnám?
benned bolyongok
és csak remélem, hogy valahol vársz rám...

à Charles*

sápadt angyalok ülnek
királylilliomok pokolszirmain
Verlainék karikatúrába halnak
bús abszintom, neked hány csókot adjak
hogy feltámadjon a leölt Ideál
kokottok holt szemében
a flották dél felé úsznak
hol az atoll borús encián
Charon, neked hány csókot adjak
utolsó garasom Vastag Örzse lenyúlta már
minden hajnal sebesre vakart diadém
kopasz homlokomon nyúzott gyermekálmok
szeretkezett velem a destrukció démona
verset vajúdtam s most hányok
savanyú borokkal ékítem kedvem
elrepít e kárhozott telivér
liliomból féregkoszorút
a rothadás fon körénk
mégis-elevenen korom-Styxben úszom
Charon, halni hány csókot adjak még?

à Charles* - Charles Baudelaire-nek

Emteriőrök - Karcok

A gyertyák csonkig...
Hajnal ül az ágon
Fekete tarisznyájába az éj
Mint lelőtt fecskét,
Úgy csomagol engem.
Elkékül az ég szája
S ahol gerezd hajnal sebesedik
Kávéra várnak a zavartan
Percegő bolygók.
Szétválik a létezés.
Vonat hasítja ketté az éjszakát.
A földhöz ragadt sínek
Ezüstös mocsokkal távolodnak
A napfelkeltébe.
Por száll... vagy köd... vagy pulzár...
Ellöki magától az ég a Földet.
Fűszálakra dermednek a csillagok.

(Jajveszékelő ködök maradnak.
Kénszagba fagyott lápok.
Forró tarkón dobogó vágyak
Jégszilánkos óceánok.)

Reggel blues

Veled ébresztett a reggel
Virágszirmot szórt párnámra a szél
Az éjszaka blues-illata még itt ténfergett
Sápadt simogatásra hullt egy falevél

Felébredtem reggel és Reggel volt
Átölelt rám csodálkozó szemed
Mélyet sóhajtott egy rekedt gitár
Ma már sehova sem megyek

Itt maradok öledbe bújva
Szemem két szemedbe hunyva
Lelkem markodba rejtve
Életvonallá sűrűsödök tenyeredben.

Emeraude honlapja: http://www.blogger.com/profile/12530183250070002944

Bibi - Csurai Zsófi

2011-11-27T17:41:00.002+01:00

vázlat nyolc sorra

tudod ami lehetne
néha jobban fáj
annál ami nincs
és azt hiszem
csupán a hiány gazdagsága
hogy ilyen formában létezel

vajon mindig ennyire nehéz
tudni a holnapot?

bors és szegfűszeg

kékségbe burkolózó
szerelem-lidércek
egyetlen egyszer sem
lennék veled
mégis kósza kabátom
alá gyömöszöllek
itt vagyok
prűd magányban
nélküled
hát legyen megint
örök idő
mint akkor ott
mikor írtál
én meg egyedül álmodtalak
és már itthon sem titkolom
hogy antiszociális bűnbe esés
minden február tizenhatodika
mert ez a nap te vagy
nagy T és nagy E
és azok a rengetegszer elpróbált
kínos csendek
talán egyszer sikerül
közétek furakodnom és
csak ártatlanul mosolygok
hogy meg ne ijedj
szép leszek és
azt a nyakláncot
veszem magamra
aminek közepén
csepp alakú
madonna-könny fityeg
talán nem lesz több közjáték
és végre megnézhetem
milyen színű a szemed.

rezdülés

mert van
ami sosem változik
hát hitvány akarok lenni
és pihekönnyű
motozás a hajadban
egy rezdülés
síkban és térben
időtlen időben
ami épphogy érint
vagy mindig összeér veled
de ma
csak apró betűs kiáltvány vagyok
amit elfelejtettél elolvasni.

elképzelt vonalak

az a lüktető meleg
a köldököd közepén
úgy gyújt majd lángra
hogy minden létező
idegem zsong és reszket
és a szád bódító bíbor vonala
ösvényt nyit combomon
hogy ujjaid el ne tévedjenek
mikor csípőmtől
egyre mélyebbre jutsz
és nem lesz tér és idő sem
csak képlékeny kábulat
és illatodba süllyedek
mert öröktől fogva
egy és megismételhetetlen vagy.

legfahéjabb

körvonalak
tévutak nélkül
kikopott belőlem
minden józanság
felkavarsz
mint egy gömbbe zárt ciklon
és rettegek
hogy nincs is arcod
csak valami
lassú mámor ez az egész
mégis csupa nagybetűs szenvedély
ha egyszer
majd kibontasz magadnak

hát engedem

hát legyen

ebben az átizzadt sötétben
az a most
annyira igazi
hogy téged is felver álmodból
mert minden magam-érintésben
olyan sűrű a léted
hogy végre azt is elhiszed
a legtisztább kék
és a legfahéjabb illat
te vagy.

zajlás

ma megint
túl kell élnem magam
mert te
ha voltál is
vagy ha nem
kibillentél belőlem
és vitted minden
létező sejtem
és nem tudom
mi tart még életben

szinte-csak-csont-vagyok
negyvenhárom kiló
eleven fájdalom

hát befontam magam ebbe a másba
ahol agyam legkisebb zugába
duruzsolsz valami hozsanna félét
én meg rettegve hallgatom
a nem létező zajokat
és csak vagyok
egészen kívül
nem benned és nem magamban
valahol és valamin túl
ahol nem kell érteni
és hinni sem
hogy miért a miért
és miért nem a nem
ahol a soha
kétszer nem lesz
ugyanolyan egyszerű
ha kezemben
szétporlad a kék...

most ne mozogj
és ne szólj
és hozzám se érj.

intermezzo - nulladik változat

ma én
nem én vagyok
és másik magam
nyugtalanságába süllyedek
hogy senki ne lássa
ki lehetek melletted
(örökké változó anonim érzelem)
és néha jó lenne
csak úgy
megállni a reggel árnyékában
és határtalanná képzelni
ezt a új napot
ami megint
semmi változást nem hoz
és igazán már az sem számít
hogy nem érzed
ez a te
ez a most
így tökéletlenül is
annyira tökéletes.

kitörölhetetlen

a valami és nem lét között
egyedül magammal
vagyok száznál is több
elképzelt hiány
mert beszippantani akartam
ami tiszta és igaz
amiben te lehetsz
az egészen egyszerû
és olyan határtalan
mint felhõk közt
azok a mindentõl messze érzetek
amik mégis olyan mélyre jutnak
hogy a tudattalan is megretten
mikor rácsodálkozol a világra.

(átsírtam magam ebbe az új-ba)

legbelső ajtó

kifordult képek
egy lila éjjelen
megfogalmazhatatlan
mint az idõbe zárt fájdalom
olyan dühösen
vágytam rád
hogy lefoszlott
maradék hamis arcom

veled
határtalan
vagyok

mikor az ismeretlen víziók
zajokká nemesednek
mert te vagy a vég

és az örök kezdet
és annyira valósnak hiszem
minden érintésed hogy
rám szakad a világ is
és úgy ránt magába
a legtisztább érzés
hogy újra igazzá leszek

akkor eltûnsz majd
és bezárva hagyod
a legbelsõ ajtót
ami téged rejt.

szimmetria

úgy megbontanám
megbonthatatlan világod
és tudom
máshogy kéne
mégis törékenyen
bújnék karodba
és olyan apróra zsugorodnék
mint az a nem létezõ
anyajegy a combodon

(mondd, elringatsz egyszer?)

masni a copfban

és tényleg valami mást kéne
pirulva odavetni és
olyan lazán mint egy masni
a copfban
hogy igen és bizony
egyetlenegy vagy

és talán már elindultál
a volt felé
csak még a tudat
meg azaz elképzelt rohanó
gondolat nem enged
köt erősen - (meg gúzsba)
hát legyen - ( még hagyom)
kicsit vagy nagyon
mert megálmodtam ezerszer
hogy ott állsz majd
én meg sután topogok
csak bámulom a járdát
hátha súg valami okosat
és rettegek a szemedbe nézni
hiszen annyira zöld
de benne végre kéknek
láthatom (én is) magam

és tényleg valami mást kéne
pirulva odavetni és
olyan lazán mint egy masni
a copfban
hogy igen és bizony
egyetlenegy vagy

és megígérted hogy
egyszer együtt alszunk
és alig várom majd
hogy végre aludj már
mert nézni akarom ahogy
álmaid lassan arcodra
mindenféle ábrákat rajzolnak
egyszerűen meg kuszán
és tudom sírni is fogok
mert a „nem lehet”
meg a „nem szabad'
olyan erősen tart (vissza)
minden testiségtől és tőled
hogy ép ésszel kibírhatatlan

szóval
és tényleg valami mást kéne
pirulva odavetni és
olyan lazán mint egy masni
a copfban
hogy igen és bizony
egyetlenegy vagy.

minden felett

látod?
mégis csak beértek fohászaim
ebben az életben is megtaláltalak
és benned most új-magamra leltem
mégis úgy zokogsz odabent
mint az a névtelen ölelés
amit holnaputánra elfelejtünk

ébrenlét nélküli világ vagyok
talán benned is
talán másban is
ezerféle pöttömnyi rezdülés

de ha kell
nyolcvanhatszor újra kijárom
magamnak a kegyet
hogy olyannak lássalak
és olyannak szeresselek
mintha igaz volnál.

(hogy örök vagy
a minden felett tart)

kusza vonalak

tudom érzed te is
hogy az évek súlya
na meg az a lehetetlen
ötpercnyi lángolás
ütközése bennünk
milyen kusza szenvedélyt
hagy maga után
- kiüresedünk naponta -
és ha már nem figyel senki
végre csupaszon állhatunk
az őrület árnyékában is
még sem látjuk azt
akik igazán vagyunk
(csak egy idegen tétova
érintés motozása nyakadon
és egy eltévedt pillantás
araszolása hátamon)
hát végérvényesen kívül rekedtünk
azon az aurán ami eltakar
ebben a félkegyelmű világban.

töredék

rejtve mindenkitől
egy szál magammal
kiülök a világ
legkeskenyebb peremére
szeretni a napot
és azt a valamilyen
apró titkot
ami tegnap csak úgy
kiosont és nélküled hagyott.

befejezetlen rövidek (quatre)

zsákban futást játszik
velünk az idő
és apró hologramján
a direkt dolgok
épp olyan keserűek
mint a reggeli kávé.

***
tagadhatatlanul
belegázoltál
abba a rettenetbe
ahol nincs levegő
csak valami néma
tátogás minden szó.

***
és mikor az inak
hangosan recsegve
a porcra csontosodnak
akkor leszel a legártatlanabb.

***
angyal vagy te is
csak ott ragadtál
abban a sötétben
ahol szárny nélküli
megtisztulást harangoznak
a világba boruló fák.

hét sor egyszerűség

mikor azt hiszed
a közel nagyon messze van
és nem látod a változásban
már a lényeget sem
egyszerûen csak legyél
az apró tévedésben is
a legigazibb szó.

terrakotta

(változás
napok-hetek
nem vagy)
ma megint
a 'bárcsak'-ra gondolok
és feszesen áll bennem
hogy szeretlek
aztán kizökkent
egy hang
egy mozdulat
és újból áthatolhatatlan leszek.

***

körbejárt mondatok sűrűjében
annyira kívántalak
mégsem jutottam közelebb hozzád
nem tudom leszel-e még könnyű
vagy örökre súlyos forradásként
cipellek magamon
(látnod sem szabad
hogyan titkolom léted
ebben az órában is)

körforgás

azt hiszem mindig
van valami szépséges
a semmittevésben
hát belefolyok
a gondtalan gondolatba

ilyenkor -
- könnyű
vagyok -

a fákra mohát rajzolok és
zölden libben a tudattalan
képzelet ahogy ujjaim
a tócsák körvonalain motoznak

bennem
változatlanul örök
ismétlődés maradsz

mert a valamin túl is
állandó napnyugta-hangulat
a reggeli ébredés
és mikor
a világ kilencedik sarkából
hajadba kúszik egy túláradó melankólia

csendesen kitavaszodik.

stáció

talán a megszokástól
megvénülve
fáradtan kifosztottan
folyton ugyanoda jutunk

ilyenkor micsoda
némaság a fáj

egyre csak lézeng
bennünk a gondolat
torzan kifordultan
és mikor a keresztek
ránk vacogják
minden kínjukat

újra üzenek érted Uram!

(egyedül te érted
az igazat úgy ahogy van
és a szavak mögé rejtett
gyötrelmet is csak te láthatod
ha vége-nincs napjaink
mint az ajtók becsukódnak)

félúton

talán a fák
hűvös árnyékában
létező neszezések
és a Piac utcában
sétáló kora esti érzések
együttállása
hogy melletted is elrohan az idő
vagy csak mesterkélt falaid
nem engedik közelire szűkülni
a súlytalanság minden formáját

- nem tudom -

(mert sosem látlak igazán
abban a lenyomatban
amiben létezel)

szavak nélkül

minden este lerombollak
és megfogadom
végérvényesen elfelejtelek
reggel mégis ott fekszel
szavak nélkül
csak a szememben
mint valami örvény-õrület

aztán tompa leszek
felkelek

és ugyanúgy csinálok
mindent mint tegnap
viszem tovább
a megszokás lidérceit
ilyenkor fázom
csak kínlódom
és annyira megfakulok
hogy már lélegezni sem bírok
mert állandóan ott vagy
mint egy betolakodó

aztán rájövök
egészen fordítva van

mert sosem kérted
hogy legyek
én pedig mindig
valami ilyennek képzeltem magam
és újra február tizenhatodika van
és az a megbocsájthatatlan örök idõ
belém feszülsz és
lassan hinni kezdem
hogy tényleg van valami
sorsszerû ebben
mert nem lehet véletlen
hogy pont te vagy
az a megmagyarázhatatlan izgalom
ami mindent felborít bennem.

ébren-lét

különvágyakba
sodródik ez a nap is
és újra képzelhető minden
fent még motoz valaki
de lent már az aprók
messzire gurultak

(ilyenkor kiszámítható
az utolsó mozdulat is)

aztán egyhangúság
és fények-
-fák
meg papírvékony felhők
egymásutánja

és nem érted mi az a
lecsillapíthatatlan áramlás
ami egyre távolabbra hurcol
a megszokott biztonságból.

nulla óra huszonhárom

nem tudom mi fáj jobban
az őrület vagy a teljes józanság
hogy a határ szélén
megint feszesre zártam
létezésed minden darabját
(mert csak így maradhatok folytonos
abban az átlátszó hazugságban
ami naponta felkavar)

és mégis...
és mindig szeretlek

mégsem tudhatom meg
hogy lehetsz bennem
az a kettétört ismeretlen túláradás
ami valahol állandó és örök
de benned csak egy megosztott zuhanás
arcok és hangok nélkül

már nem tudlak
nem képzelni.

halvány erotika

tudod
ha végre hozzád érek
majd vékony fények vibrálnak
minden sejtedben
a szenvedély meg
olyan mélyre rántja a tudatot
hogy szinte beleroppan a test
(- azt hiszem
a legnagyobb szentség lehet
veled szeretkezni -)

vigasztalanul

ültem már
kihalt árkádok mocskában
a legmélyebb függésben
és láttam már kifordulni a világot
mind a kilenc sarkából
talán ezért marad
bennem örök zene a magány
és cél nélküli utazás
az órák körül tekergő idő
lépni kéne...tovább
vagy negyedszer is megszületni.

Sylvia Plath

mikor a lapos ég
egyre közelebb sodródott
a kék-piros asztalok alatt
émelyítő félelmed
(mint valami lélekölő hullám)
olyan magasra tódult benned
hogy elfelejtetted
egyszer voltál valaki
és nem az a négyszöglet
a valahol peremén
aminek ők láttak
és nem is az a rettegő
térdre parancsolt
akinek te képzelted magad

a leggyönyörűbb prizma voltál
a legszörnyűbb démonok között.

Bibi honlapja: www.csbibi.uw.hu

andika

2011-11-27T17:36:00.002+01:00

Csabai Andrea - pseudonim: andika - 1975-ben született, egy Szolnok megyei kisvárosban él. Négy-öt éve kezdett el írni főleg gyermekverseket, amiket kisfiának ajánlott. Jelenleg egyéb stílusokkal is kísérletezik, keresi a hangját, irodalom-szeretete és érdeklődése nagy reményekkel kecsegtet.

halálba ring a tó
rothadó hús szagú a csend
öklendeznek a fák
halálba ring a tó
félreasszociálnak a hegyek
másnapos fájdalomban
kialusznak a csillagmécsesek
halálba ring a tó
pulzál a hajnal
fényvesztett színeiben
lángolni kezd az ég
halálba ring a tó
csak az marad majd életben
aki meg sem született még
halálba ringott a tó

elég ha én tudom
mert még mindig vannak
olyan napok amikor érzékeim
cserben hagynak
és észre sem veszem hogy
megindulnak a dübörgő
utak felém
az átkelőhelyen
---
madarak csendjét hozta el
a 'nélküledelsőtavasz'
a virágokban már nem
tudok gyönyörködni
miért is tenném
elhervadnak
---
de azért többségében
sikerül úgy csinálnom
mint aki jól van
hogy elkerüljem a
fölösleges kérdéseket
---
elég ha én tudom
isten mekkorát tévedett
miközben egyetlen vonallal áthúzta
harminchét életévedet
[...]

Holdfogyatkozás
fekete csillagok
csendjébe bújtam
---
már nem akarom hallani a
hangokat
sem látni a világosságot
a Föld sóhaja
is csak pusztulás
---
csobogástól zuhanásig
a Hold velem volt
és most
néma patak tükrén vérzik

magadnak hoztad el
holtszínű szivárványokat
nyög az ég
feketén ring most a tó
s míg az isten tükröt tart eléd
üresen csobban
megváltásod

csontujjú fák közt oson
a végítélet

magadnak hoztad el

gyere velem
ideje van a
megértés-fogyatkozásnak
*
néma madár tollát tépi
vörös könnye hull a földre
éj feszül a hegytetőre
dühöng már az ég
riadt a szél koldul a Hold
minden harang üresen kong
és az isten
egyfolytában
mondja
mondja
gyere velem a pokolba

hogy lásd...
ott leszek
minden apró mozzanatban
és egyetlen
rezzenéssel
írom felül a
felülírhatatlant

újjáteremtem benned az életet

hogy végre lásd
a fák narancsszínű
sóhaját

Ébredő

Hajnali égen libbenő szélben
zümmögő rétek illata száll,
ébredő házak ablaka nyílik
mosolygó kertek napsugarán.

Hajnali égen cikázó fényben
színes pillangót ölel a táj,
csobbanó patak pajkos cseppjétől
csalogány dalol dús lombú fán.

Hajnali égen szemed tükrében
szívedet nyitja minden határ,
hegyek és völgyek kalandra hívnak
mosolygó utak napsugarán.

...a szívedbe rejtve...

Dalolnak az erdők, rétek,
kacagnak a házak,
harmat csillan fűszálakon,
szivárványra várnak.

Patak csobban, szellő suttog,
napsugár az égen,
kacsint már a fodros felhő,
szemed fénytükrében.

Virágszirmon tündér táncol,
zümmög a méhecske,
kirándulni megy a világ
a szívedbe rejtve.

Lepkeszárnyon

Lepkeszárnyon felhő táncol,
virágillat szellőt bájol,
a napocska vígan kacag,
vándor pihen falomb alatt.
Lepkeszárnyon édes álom,
messzi úton fáradt lábnyom,
a hold dala messze szálljon,
Téged mindig hazavárjon.

Jön a csend

Jön a csend és béke száll,
téli álom messze már,
kacag a nap, felhőn jár,
döngicsélve téged vár.
Olvad a jég, minden szép,
bimbó nyílik, színre lép,
madár dala égi kék,
víg hangjában tünde kép.
Esik eső szélben jár,
hinta lett a szivárvány,
mókázik a holdsugár,
karjaiban mosolyvár.

Esik eső

Esik eső, patak csobban,
levelekről gyöngy pereg,
virág nyílik - ezüstdalban
szórja szét az éneket.
Esik eső, fúj a szél is,
felhők fodrán tekereg,
illatot hint, majd elbújik,
napsütésben szendereg.

Ezüstdal

Ezüstdalban
tünde táncol,
gyöngyillatban
lelket bájol,
szellő libben,
hold mosolyog,
felhőcseppben,
éjben ragyog.
Ezüst dalban
száll az ének,
varázsdobok
még mesélnek,
édes álmot,
tavaszt kérnek,
igézetben
benned élnek

Tavaszi dal

Kivirít a kikelet,
virágdalban álmot vet,
nyílik már az ibolya,
könnyen száll az illata,
felhő bájol, süt a nap,
vígan csobban a patak,
kicsi madár csivitel,
hangjára a tavasz kel,
színre lép a szivárvány,
téli hideg messze már,
ezüstcsepp és aranyfény,
szellőszárnyán táncra kér.

Szellő

Ringatózó falevél,
szellőszárnyán táncra kél,
hajladozó fűzfaág,
lomb suttogta titkot lát,
madár dala messze száll,
csicsergése felhőn jár,
virágszirmon tekereg,
édes álmot hoz neked .

Cicamese

Egyszer volt hol nem volt,
egy kis cica bandukolt,
tejet ivott, egerészett,
nagyon sokat heverészett.
Gömbölyödött is rendesen,
hasát fogta rendszeresen,
álmatlanul forgolódott,
ha aludt is morgolódott.
Egyszer aztán besokallt,
diétázott, répát falt,
keservesen eszegette,
az egér meg őt nevette.
(A cicus ezt nem tűrhette.)
A lábait szedegette,
az egeret megkergette,
a farkába jót harapott,
vígan zárta be napot.
(Az egér meg jajgathatott.)

Ezüstszárnyon

Ezüst szárnyon szél tekereg,
gyémánt cseppen, majd lepereg,
aranyágon felhő nevet,
égi fényben hold integet,
gyöngyben csillog minden levél,
tünde hangján neked mesél,
szép álmokat, tavaszt ígér,
varázsdalban veled zenél.

Bűvölet

Gyémánt szálon angyal lebeg,
gyöngyfürtjében bájt rejteget,
égről leszállt fény bűvölet,
napsugárra éjt cseppentett.
Ezüstszárnyú pillemadár,
könnyed dala szívedhez száll,
álmok útján békét talál,
vigaszt nyújtva csak téged vár.

A kicsi macska

Egyszer volt hol nem volt,
egy kis macska dorombolt,
süni hátán heverészett,
madárkával cseverészett,
evett- ivott gömbölyödött,
megette a kisgömböcöt,
gurult mint a pöttyös labda,
nagy hasát már ő sem bírta,
jöhetett a fogyókúra,
lett belőle nagy tortúra,
sárgarépa görögdinnye,
nagyon gyorsan hírbe vitte,
hiába sok húsos falat,
de ő ugyan rá nem harap,
le is fogyott egy kettőre,
uzsgyi fel a háztetőre,
belemászott a kéménybe,
kipróbálta belefér-e,
beesett a nagyszobába,
a gazdasszony bánatára,
seprűnyéllel megkergette,
de utol már nem érhette,
azóta is szól a mese,
találd ki hogy megfogta-e.

Rózsaszálam

Rózsaszálam kis virágom,
pilláidra holdfény szálljon,
szivárványszív égi dalban,
vegyen körbe gyöngyillatban.
Rózsaszálam kicsi lelkem,
álmaidra fény rebbenjen,
pillangó száll nézz csak oda,
szárnyain az éj otthona.

Szélben járó

Szélben járó
könnyed szavak,
suttognak a
lombok alatt,
süvítve kér,
súgva mesél,
felhőszárnyán
veled zenél,
szélben járó
gondolatok,
színesített
szép holnapok,
benned élnek
nem is félnek,
vígan szállnak,
és remélnek,
szélben járó
nehéz szavak,
kiáltanak
az ég alatt,
bánatod a
felhőkig ér,
tiszta lapon
pihenni tér,
szélben járó
szavak
szavak
suttognak a
lombok alatt….

Szívedre

Szívedre a nap ragyogjon,
sápadt holdról fény csillanjon,
szivárvány az ég peremén,
felhőszárnyán neked mesél.
Palotában tünde táncol,
égi fényben ezüstfátyol,
fürtjeidre madár rebben,
pilláidra csillag cseppen.
Falevélen manó pihen,
bokrok között szellő figyel,
madár dalol aranyágon,
öleljen át édes álom.

Bűvölet

Gyémánt szálon angyal lebeg,
gyöngyfürtjében bájt rejteget,
égről leszállt fény bűvölet,
napsugárra éjt cseppentett.
Ezüstszárnyú pillemadár,
könnyed dala szívedhez száll,
álmok útján békét talál,
vigaszt nyújtva csak téged vár.

Megnyílik az égbolt

Megnyílik az égbolt,
vihar tombol….léleksírástól
hangos a világ. Bánatos sóhaj,
hitetlen emberek…mocsár szülte
angyalok…együtt viszik bukott
életük súlyát…üvegcserép
minden lépés alatt… körülöttük
pengeélen táncoló hárpiák…
nincs múlt, nincs jelen,
nincs jövő…. minden
összeomlik egy
pillanat alatt..

………………

Megnyílik az égbolt,
fényeső hull minden tiszta
lélekre…örömtengerben csobban
minden hittel bíró ember…felhőről
leszállt angyalok repítik a jövő
álmait…egy új kezdet…
árnyak nélkül…

Bagolyka

2011-11-27T17:27:00.001+01:00

Szabó Csilla Judit (1951-2010) - pszeudonim: Bagolyka - népművelő-pedagógus, Magyarország egyetlen naív művészeti galériájának tulajdonosa és vezetője volt 1992 óta.

Igen hosszú kihagyás után 2005-ben kezdett el újra verseket írni, és internetes művészeti portálon, a Közkincsen publikálni, ahol nagyon megbecsült szerkesztő volt. 2006-tól jelentek meg művei különböző kulturális, irodalmi folyóiratokban (Irodalmi Rádió nyomtatott és hangos kiadványai, Napsziget, PoLíSz, Napút).

Hosszú betegség után, 2010-ben, elhunyt. Művei csodálatos, kifordított, különlegesen értelmezett világot tárnak elénk, humora és éleslátása ritka elegáns és mégis - kibukkanó nevetésre ingerlő. Nagyon nagy szeretettel ajánlom műveit mindenkinek!

Átváltozások

az égiek vállat vontak
és befordultak a sarkon

I.

ha lenézel,
látod magad alatt
azt a szegényes udvart,
azt a szárítókötelet,
ahol kihipózott álmaiddal együtt
levetett bőrödet is odahagytad
miközben tudod, hogy
te csak színtelen kavics vagy
egy Fellini filmben, és
azt is, hogy kihalófélben vagy.

a színek /se zöldek, se kékek,
se vörösek/ nem védenek;
talán a Sámánok még
tehetnek érted valamit,
ha visszaadják az ősi éjek
régi színeit, egy ősi dallamot,
mely évmilliókon át megtartott.

akkor még könnyebb volt az átváltozás,
földi emberként is tudtad, hogy
csak felfelé vihet az út,
és a legfelső templomlépcsőn
már energiától duzzadó puma voltál,
az összes létező titoknak megnyíltál
és... elrugaszkodtál.

Inti és Quilla kedvtelve nézték, hogyan
játszol az apró bolygókkal,
kacagsz a csillagokkal,
csupa sugárzó erő voltál és értelem,
az elemek barátaid voltak, a Szél a kedvesed,
míg Illapát féltékeny dühében
el nem talált... zuhantál, zuhantál.

magányos fészkedben
- bár nem szültél - ősanya lettél,
Gelsominát is te szülted,
és nem harminc ezüstpénzért,
csak tízezer líráért - eladtad.
néha még hallod szélcsendes éjeken
a távolban trombita szól...
fájsz magadban, fájsz...
tudod, hogy kavics vagy,
vagy a Bolond, egy Fellini filmben.

hiába körözöl a tenger felett
Zampano még nem ért ide.
az olasz sámán: Buonarroti*
a kápolna faláról lenéz és kinevet,
mert te még hiszel
hiába tudod, hogy már csak
száradó lepedők őrzik dallamod,
már hallod a tengerparton
szíved ujjongását: "É arrivato Zampano"**
és egyetlen szempárrá alakulva
kipréseled az első és utolsó könnyed...

mert hiszed, hogy értelme van.

Az alapmotívum Federico Fellini világhírű /Oscar-díjas 1954./ "Országúton" /La Strada/ c. filmje, melynek főhősei: Gelsomina, Zampano és a Bolond.
A dőlt betűs részben pre-inka istenek szerepelnek: Inti = Nap /az inkák atyja/, Quilla = Hold, Illapát = vihar és villámlás;
Továbbá, az inka sámáni ösvény 3 legfontosabb állata: kígyó /földi sík/, puma /átmenet/, kondor /beavatottak/;

* Michelangelo, Buonarroti - a Sixtusi kápolnában található "Utolsó ítélet"-én saját lenyúzott bőrét festette meg /Szent Bernát kezében/.

**"É arrivato Zampano" - megérkezett Zampano

Bűn-e az...

bűn-e az, hogy
a magabiztosságod
ki tudja, merre...
csak az a
kíméletlen büszkeség
ami megtart.
kapaszkodsz bele,
mint mélység felett
kifeszitett drótkötélbe

( csont nem vérzik

bűn-e az, hogy
nem osztod meg
magad
sem kagylónyi örömöd
sem fekete özönvízed
inkább
Houdini*-attitűd
tudatalatt
ezeregy búvópatak

( inga* nem mutat

bűn-e az, hogy
háttal a világnak
/lehet fordítva van/
univerzumod neve:
Madár - ijesztő, hogy
a kimagozott lélek
kiszolgáltatott,
függ, és dadog

( bentről nem kopog

bűn-e az, hogy
hagyod,
győzzön az Árnyék.
tengermély asszonyiságod
az Éj istenének adod;
kristályokkal kivert
fakír-ágyába fekszel,
kezedben
saját szíveddel

( igen. még lüktet

* Houdini - a múlt század egyik legnagyobb és leghiresebb /magyar származású/ mágusa (szabadulóművész és ILLUZIONISTA) volt.
* inga - a radiesztézia (sugárérzékelés) legfontosabb segéd- ill. jelzőeszköze./Használják pl. vízkeresésre/

Gondolatok a spájzban

besűrüsödött lélekkel vegetálni
a létkör peremén
csak a spájzban lehet
- ahol nincs kompót -

I.

a Láthatatlan konyhájában valahol
levitál egy arche-szerencsekerék
melyben Isten ujja kényszermatat
és "kibicnek semmi sem drága" alapon
húzza ki azt az időkapszulát
hol aktuális jelenedbe szorultan
vágyod (mást úgysem tehetsz)
a következő ősrobbanást

addig is - hogy edzésben maradj - a
Végtelen polcain sorakozó
véges dolgokon meditálsz
hogy ciklikusan lágyúló
agyadból gondolatnak tűnő
jeleket intonálj és papírra vess
hogy a Mindenséget egybetartó örök
és értékes szellemi dimenziók közt

- non plusz ultra - otthonra lelj

II.

ép test? ép lélek?
épp itt ?

ezen a polcon ahol
most lenni látszol
kimondhatatlan
valami alattom
alagútakat ás
és - veled együtt -
temet anyát apát
megkergült hazát
és minden
bespájzolt illúziót

meg lehet szokni
az elárvulást? a gyászt?
a frusztrációt?

a szorongás zsoldosai
ha támadnak
támpilléreidtől
megfosztanak
agyad fásul
s mint ki részeg
tántorog a Lét
végülis
világgá szülöd
a nagy kérdést:

tornáztasd-e itt
tested lelked agyad? avagy
győz a biztos: a bizonytalan

a hazád is...és a jövőd

III. (Kérdés)

Leshelyeden: az égbenyúló polcon,
ahonnan csak megkopott és penészes
stelázsiszegély leng alá, lengedez...
Valaki - kéretlen - mozgatja sorsod.

Valaki meglesi az összes álmod,
és hiszi, hogy hátát a Mindenségnek
vetve, még Nemtörődőmként henyélhet,
s fejét a Semmibe dugva is boldog.

Jó lenne tudni, kié az a nagy test,
hisz' régebb óta nem mozdul, csak zsibbad...
Megnézni - közelről - már épp ideje,

/vagy elvetélt, megkésett igyekezet/
Te lennél az...? vagy csak Ő, aki mozgat?
a válasz most már mindenképp kellene!

PonyvaRegény

a kimondott szavakat nem
vágy tam
a ki-nem-mondottakat igen
hit tel

a többi:
szeretet...?

vagy
csak egy új PONYVA
benne egy bolonddal?

ha a remény te/ttet/len
lapozzunk!
jöhet egy jó REGÉNY!

Játékaim

1. FELTÉTELES MÓD

lehet (nél)..... szél
lehet (nél)..... csengő

orkán is jöhet(ne)
ha Te

szélcsengő

2. DIAGNÓZIS

a beteg

könnyedén süket lett
könnyedén vakká lett
ha akarja, ha nem
nehezen lát tisztán

Vigyázz!

a tudatmódosulás
veszélyes
ez a paciens
szerelmes

3. HAJ-Q

fénylő hajamból
a jövő kávájára
fészket...

vihar közeleg
hiába is lakkozom
mat lesz

4. JÓSLAT

köd fátyol tánc
lépés előre dob
ver ő szentség
e varázs ló
ugrás mély tó
tágas dimenzió
tér kép más
a fél elme olt
ja vas asszony hisz
tiz bolygó óra
mutat ó örök
ön örökkön fel
támad ó/k/és él!

Belülnézet

a lét és a nemlét
a fény és az árnyék
Kronosz és Káosz

egyidejűleg

pulzál -
ó lovak esztelen -
az összes szíveren
- távoli dobszó -

és lábujjhegyen
kötéltáncol a bardo*

depresszí(v)Ó!

*bardo = tudat- ill. létállapot

lengyel műdalok, gyermekdalok és népmesék

2011-11-27T16:29:00.001+01:00

Feliks Konarski - Alfred Schütz: Piros pipacsok Monte Cassinónál

Látod a romokat a hegyen?
Halál vár ott, a rettenet,
Mint patkány, úgy bujkál az ellen!
Előre, pusztítsd el őket!
És mentek elszántan, őrülten,
Mentek ölni az életért!
És mentek – mint mindig – dühösen!
Küzdeni a becsületért.

Mentek a halálraítéltek!
Nem egy közülük elesett...
Őrjöngők voltak, és dühösek,
Lelkük régóta szenvedett!
Tombolva vívták meg harcukat,
Csak mentek!… s a roham győzött!
És fehér-piros zászlójukat
Leszúrták a felhők között!

Látod a fehér kereszteket?
Menj tovább!… előre!… feljebb!
Mind lengyel az, hűség, becsület!
Látod? Egyre több a kereszt!
Ez a föld Lengyelország földje,
Bár lengyelhon oly messze van,
Megváltotta hősöknek vére,
S ki ott fekszik: halhatatlan...!

Társaim, már negyed százada
Leült a csatának pora,
És a kolostor fehér fala
Fel, az ég felé tör újra...
Emlékezni a szörnyű éjre
Szól a kolostor harangja,
Emlékezni a kifolyt vérre,
S emlékezni a holtakra.

Refrén:
Piros pipacsok Monte Cassinónál
Harmatvíz helyett lengyel vért ittak…
Meghalni ment itt oly sok katona,
Mert a halált legyőzte a harag!
Mennek az évek, s századok múlva
Nyomai tűnnek régi időknek!…
Ám a pipacsok Monte Cassinónál
Pirosabbak, mert lengyel vértől nőnek!

A bemutatott Konarski dal ismertsége és történelmi érdekessége miatt került kiválasztásra: első két versszaka a Monte Casinonál zajló harcok alatt keletkezett, majd később készült tovább. A többi dalocska népi eredetű, a lengyel gyermekek kedvenc dalai, dallamos, igazi gyermekdalok. A lengyel népmesék - megfigyelésem szerint - több ágból "táplálkoztak": egyrészt a saját történelmi eseményeiket, legendáikat dolgozták fel, másrészt átvették és ötvözték a nyugati (Grimm), északi és keleti mesék alapjait, amikből új történeteket írtak, illetve azok ritmusát, fordulatait honosították mesterien.

A szerelmes Pierrot

Volt egyszer egy nagyon szomorú bohóc, Pierrot,
Ki egy boltban babák közt élt, ám magányos volt,
Szépen dalolt, s a babák hallgatták énekét,
Ám Pierrot rég Fleure babának adta szívét.

Ez így igaz. Igaz ez? Igaz, de…
Fleure-t levették a polcról, s egyedül maradt Pierrot…

Fleure, édes Fleure, hova tűntél? Megöl bánatom,
Fleure, drága Fleure, úgy vágyom rád, rólad álmodom,
Fleure, kedves Fleure, elvarázsolt egy vén boszorkány?
Fleure, édes Fleure, talán elrabolt egy sárkány?

Ez így igaz. Igaz ez? Igaz, jaj!
Körötte a sok baba, mégis magányos Pierrot...

Ne sírj, Pierrot. Bánatodnak van orvossága,
Gyere, Pierrot, gyere a babáim báljába,
Örülj, Pierrot. Ott lesz Fleure is, a te kedvesed,
Nevess, Pierrot. Ott vár, ott várja éneked.

Béla bácsi kályhájában…

Béla bácsi kályhájában
Egy kis tűzlány pislog -
Gyere, mondok egy szép mesét,
Hosszú lesz és boldog.

Volt egyszer egy kis királylány,
Szerelmes lett este,
Szegény pásztor volt a legény…
A mesének vége.

Volt egyszer egy vén boszorkány,
Cukormáz a háza,
Csokiból volt a kerítés…
Ez a mese mára.

Néz a Béla szomorúan,
Arcán könnycsepp csillog,
Miért hazudsz, miért csapsz be?
Ám a tűz csak villog.

Nem hiszek már a mesében,
Kedves tűzleányka,
Előbb remény, aztán vége,
Mese-mese-mátka…

Ó, aludj, gyermek

Ó, aludj, gyermek,
Hogyha csillagot kérsz, hozok neked.
Bármire vágysz, adj jelet,
Mindent megszerzek neked,
Csak most csukd be kis szemed.

a-a-a… a-a-a… volt egyszer két kiscica,
a-a-a… a-a-a… szürkecsíkos, szürkecsíkos két macska…

Ó, aludj, éjjel,
mikor csillagok vannak az égen,
minden kisgyermek végül,
álomvarázsba merül,
csak épp te nem, egyedül.

a-a-a… a-a-a… volt egyszer két kiscica,
a-a-a… a-a-a… szürkecsíkos, szürkecsíkos két macska…

Ó, aludj szépen,
Ásít a hold, és elalszik éppen.
S mikor eljön a reggel,
A hold szomorúan kel,
Mert helyetted aludt el.

m-m-m… m-m-m…

Volt egy király...

Már fent a Hold, aludni ment,
Becsukta már a szemét,
Feküdj hát le, szemed csukd be,
Mondok neked egy mesét.
Feküdj hát le, szemed csukd be,
Mondok neked egy mesét.

Volt egy király, volt egy apród,
És élt ott egy királylány,
Nem volt gondjuk, se bánatuk,
S ez a lány volt a bálvány.
Nem volt gondjuk, se bánatuk,
S ez a lány volt a bálvány.

Szerette őt a nagy király,
S szerette őt az apród,
A királylány, kis királylány
Gyönyörű és boldog volt.
A királylány, kis királylány
Gyönyörű és boldog volt.

Gonosz a sors, borzasztó sors,
A királyt eb megette,
Az apródot kósza macska,
A királylányt egérke.
Az apródot kósza macska,
A királylányt egérke.

Ám ne keseregj, kedves gyermek:
Cukorból volt a király,
Mézeskalács volt az apród,
Marcipán a királylány.
Mézeskalács volt az apród,
Marcipán a királylány.

A páfrány virága

Réges régen, valahol a Boszorkány-hegy lábánál volt egy kis falu, ott élt Kacper az édesanyjával - akit Anyácskának becéztek -, és két bátyja. Egyszerű kis házuk volt, szerény gazdaságuk, ahol a család békésen, egyszerűen élt és dolgozott. A nagyobb fiúk végezték a nehéz munkát, és a kis Kacper Anyácskának segített a ház körül.
Egy hűvös kora tavaszi napon bekopogott hozzájuk egy öreg néni. Mindenki ismerte a faluban, házról házra vándorolt, és mindenhol elmesélte - hol járt, mit látott, mit hallott a messzi világban. Senki nem tudta, mi is az igazi neve, így mindenki csak így emlegette: Anyóka. Szívesen asztalhoz ültették, hallgatták érdekes történeteit. Anyácska is vendégül látta Anyókát. Miután megvacsoráztak Anyóka leült a kandalló elé, Kacper pedig lekucorodott a lábainál.
- Mesélj, Anyóka, hol jártál mostanában? - kérte a fiú.
- Ó, messze jártam, a sötét erdőn, a nagy Gránit-hegyen is túl - felelt Anyóka.
- És mit láttál, mit hallottál? - kérdezgette tovább Kacper.
- Igazat szólva nem sokat láttam, valami bűvös köd eltakarta a szemem elől azt a vidéket. De az emberek mesélték, hogy a sötét erdő és a Gránit-hegy mögött van egy csodálatos rét, ahol Szent János éjjelén virágot bont egy hatalmas páfrány. Voltak olyanok, akik már látták is ezt a csodás virágot, de senkinek sem volt mersze letépni.
- És miért nem? Mitől féltek? Miféle virág? Mi történik, ha valaki letépi? - áradtak a kérdések.
Mikor Kacper végre elhallgatott Anyóka elmesélte, hogy ez a virág szerencsétlenséget hoz arra, aki letépi, mert az nagyon gazdag lesz, minden vágya teljesül, de ezt a szerencsét senkivel sem szabad megosztania, még a családjával sem, a barátaival sem, sőt, még egy koldusnak sem adhat egy garast sem, az éhezőnek egy szelet kenyeret sem. Kőből kell a szívének lennie, mert különben azonnal elveszíti minden vagyonát, szegény lesz, mint a templom egere. De hát hogy is lehetne egy embernek kőből a szíve? Ki az, aki nem hallja a könyörgést, nem látja az éhezést?
- Én! Én talán tudnék ilyen kemény lenni! - sóhajtott Kacper. Anyácska felnevetett.
- Butaságot beszélsz, kicsi Kacper - mondta, miközben fát dobott a tűzre.
Az elkövetkező napokban, hetekben Kacper nem tudott másra gondolni, csakis a bűvös páfrány virágára. Bárcsak el tudna menni azon az éjjelen a Gránit-hegy mögötti nagy rétre, és rátalálna arra a csodálatos páfrányra! Bizony nem töprengene, letépné a virágot! Talán nem is olyan szörnyű az egész. Talán valahogy csak tudna adni másoknak a nagy szerencséjéből, talán nem venné észre a virág. És ha nem tudna adni? Akkor mi van? Örülne ő maga a gazdagságának, és kész! Ám előbb meg kell találnia azt a páfrányt, ráér utána gondolkodni, mit, és hogyan tegyen - morfondírozott Kacper magában.
Így múlt el a tavasz, eljött a nyár, eljött Szent János napja. Azon az éjszakán - ahogy a régi szokás tartotta, - hatalmas tüzet gyújtottak a falu melletti patak partján, a nagy, sötét erdő szélén, és mezei virágokból koszorúkat fontak. Mindenki vidám volt, énekeltek, táncoltak a tűz körül, a lányok virágkoszorúkkal a fejükön sétálgattak, hogy a fiúknak még jobban tetszenek, aztán később ezeket a koszorúkat a patak vízébe dobták, hadd ússzanak a csobogó víz hátán, a fiúk meg a vízben gázolva igyekeztek kiszedni, hogy kedvesüknek adják. Alig várták, hogy a nagy tűz kicsit lelohadjon, amikor is átugrálták a parazsat, hogy az szerencsét hozzon, hogy a tűz ereje megtisztítsa őket.
Kacpert nem érdekelte ez a szokás, neki még nem volt kedvese, fiatal volt ő még ehhez. Ott téblábolt a tisztáson, és ahogy már rég eltervezte - egyre messzebb settenkedett a tűztől, a vidám társaságtól. Mikor aztán elég messze volt mindenkitől, és látta, hogy nem figyelnek rá beosont az erdőbe, és a Gránit-hegy felé vette az útját. Nagyon sötét volt ez az erdő, néha már azt sem tudta, merre jár. Félt nagyon a kis Kacper, de csak ment töretlenül abba az irányba, ahol a Gránit-hegyet sejtette. A sötétben meg-megvillantak a vadállatok szemei, tüskés gazok szaggatták szegényes ruháját. Félelmében felmászott egy nagy fára, hogy ott töltse az éjszakát, amikor látta a fa csúcsáról, hogy épp a Gránit-hegy lábánál van. Összeszedte minden bátorságát, lemászott és nekirugaszkodott a hegynek. Egész éjjel ment, már éppen pirkadt, amikor a rétre ért, és rögtön megpillantotta a hatalmas páfrányt, aminek közepén egy csodálatos, fényes virág ékeskedett. Kacper most már gondolkodás nélkül odaszaladt, megcsodálta és megszagolta a bódító illatú virágot. Sokáig nézegette a fénylő, illatos növényt, majd letépte és az inge alá rejtette, hogy így vigye haza. Érezte, hogy a virág ráragadt a bőrére.
- A te páfrányvirágod vagyok örökre - suttogta a virág.
- Az enyém, az én virágom vagy - ismételgette Kacper szinte öntudatlanul, és kábán elindult visszafelé, amerről jött.
- Kívánj bármit, én teljesítem - suttogott a virág.
- Minden kívánságomat? - kérdezte hitetlenül a fiú, és akkor eszébe jutott Anyóka története, hogy minden kívánsága teljesül annak, aki letépi ezt a virágot Szent János éjjelén. Gazdag lesz, de senkivel nem oszthatja meg ezt a gazdagságot. Kicsit megijedt, de aztán elhessegette a gondolatait, és arra gondolt, hogy miért is ne? Miért ne legyen ő gazdag ember? Gazdagabb mindenkinél?
- Legyen hát hatalmas palotám, legyen gyönyörű ruhám, ékes hintóm, csodáljanak az emberek és hajoljanak előttem a földig! - kívánta egy szuszra a fiú, és abban a pillanatban gyönyörű ruhába öltözötten állt a mezőn, előtte hintó paripákkal, és a távolban egy kastélyt látott. Felszállt a hintóra, és a paripák pillanatok alatt a kastélyba vitték, ahol már szolgák hada várta. Bevezették a palotába. Teremről teremre sétált, megcsodálta a gyönyörű berendezést, a pompázatos bútorokat, függönyöket, faragásokat, csillogó lámpákat. A hatalmas, faragott asztalon finomabbnál finomabb ételek, bársony és selyem mindenütt, a hálószobában pedig arannyal futtatott, baldachinos ágy.
Kacper mindent kipróbálhatott, amiről eddig még álmodni sem mert. Minden nap vadászott a sötét erdőben, bál bált követett, mulatott éjjel és nappal.
Hamar híre kelt a fiatal úrnak, aki a Gránit-hegyen túl, a hatalmas mezőn csodás palotában lakik, parádézik és szórakozik, de kemény a szíve, bizony senkinek nem segít, bizony senkinek nem ad egy garast se. Eljutott a híre abba a faluba is, ahol szegény Anyácska búslakodott elveszett fia miatt. Mióta Szent János éjszakáján eltűnt kedves kisfia, Kacper, nem volt egy nyugodt perce sem, éjjel-nappal kerestette mindenütt, és szentül meg volt győződve, hogy a fiú él valahol, csak nem tud hazajönni. Hiába mondogatták a falubeliek, hogy szegény gyermeket biztosan megtámadták a vadak a sötét erdőben. Mikor hírét vette, hogy új, fiatal úr építtetett egyik napról a másikra palotát a nagy réten azonnal elküldte a fiait, nézzék meg, talán ott megtalálják a fiát, talán ott szolgál, vagy legalább tudnak valamit róla. Ám senki sem ismerte Kacpert, senki nem tudott semmit. Úgy gondolták a fivérek, megpróbálnak még közelebb kerülni a kastély urához, talán az tud valamit az öccsükről. Hetekbe telt azonban, míg a fiúk a kastély közelébe mehettek, annyira őrizték a nagy urat. Katonák hada állta útjukat, szolgák százai óvták az úr minden lépését. Aztán csak sikerült a közelébe férkőzni. Az úton meglátták az éppen kikocsikázó, ifjú uraságot, aki rá sem hederített a szolgákra, a koldusokra, a mélyen hajlongó, szegény emberekre.
- Honnét ismerős nekem ez az arc...? - gondolkodott hangosan az egyik testvér.
- Nekem is nagyon ismerős - vakargatta az állát a másik. Aztán szinte egyszerre kiáltottak fel:
- De hiszen ez a kis Kacper! Az öcsénk!
Meghallotta az ifjú uraság, hogy a nevét kiáltották, megállíttatta a hintót, kihajolt, és meglátta a testvéreit. Nagyon megörült nekik, hiszen hiába volt ő olyan rettentő gazdag, bizony nem voltak igaz barátai, érezte, hogy senki sem szereti ezt a fukar és irigy uraságot, nagyon egyedül érezte magát. Azonnal kiugrott a hintóból, és odaszaladt hozzájuk.
- Jaj, de örülök nektek! - lelkendezett. - Mi újság otthon? Anyácska hogy van? - kérdezgette őket, miközben összeölelkeztek.
A testvérek elmesélték, hogy Anyácska nagyon beteg, mert hiányzik neki a kicsi fia, éjjel-nappal csak róla beszél, hogy Kacper így, Kacper úgy! Lefogyott, alig van már jártányi ereje. Így aztán még jobban elszegényedtek, mert bizony ők is minden idejüket annak szentelték ezidáig, hogy őt megtalálják ebben a nagy világban, bejárták már a fél országot miatta.
Kacper megígérte, hogy hamarosan hazalátogat, menjenek, vigyék meg a hírt minél előbb drága Anyácskának, hogy jól van, hogy milyen gazdag is ő. A fiúk nagy örömükben azonnal útra keltek, hogy még aznap megvigyék a jó hírt. Kacper - nagy örömében teljesen megfeledkezve arról, hogy vagyonát nem oszthatja meg senkivel - másnap megtöltetett egy utazóládát mindenféle selyemmel, bársonnyal, egy másikat pedig pénzzel, arannyal, mindenféle kincsekkel, felpakoltatta őket a hintóra, és máris útnak indult.
Megérkezve szülőházába csillogó szemmel nézett körül. Valami furcsa melegség járta át a szívét. Hát amikor meglátta Anyácskát és testvéreit, amint kilépnek eléje a házból!
Könnyes szemmel összeölelkeztek.
- Édes Anyácska! Mennyire örülök, hogy eljöttem hozzád! És mennyire örülök, hogy láthatlak benneteket, drága testvéreim! Nézzétek, mit hoztam nektek! - mondta boldogan, és leemeltette a nehéz ládákat a hintóról, majd kinyittatta őket.
- Mindent elveszítesz, engem is elveszítesz... - hallotta akkor a fiú a páfrány virágának suttogását, és abban a pillanatban - cikk! - a ládák eltűntek, eltűntek a szolgák, el a hintó, de még a csodás ruha is, amit Kacper viselt éppen, helyette ott állt az udvaron régi, szegényes gúnyájában. Akárha sosem lett volna úr, mintha nem is őt hozta volna az imént egy csillogó-villogó hintó, akárha nem is ő előtte hajlongott volna szolgák serege. Végignézett magán Kacper, csendesen álldogált még egy kicsit, aztán feledve mindent ölelgette Anyácskát, és testvéreit.
- Ne haragudj rám, Anyácska! Bocsássatok meg... - mondogatta Kacper könnyes szemmel.
- Jó, hogy visszajöttél, fiam - mondta csendesen Anyácska. Kacper óvatosan a melléhez nyúlt, hogy megnézze, ott van-e az a csodálatos virág, a páfrány virága, de nem érezte már magán. Eltűnt a virág, soha többé nem látott azóta senki egyetlen virágot sem, ami páfrány levelei közt nyílt volna!

A tizenkét hónap

Réges régen ezelőtt egy kis falusi házban lakott egy gazdag özvegyasszony a lányával és mostohalányával, akit Katának hívtak Az emberek szerették Katát, mert dolgos volt, vidám, segítőkész és mindenkihez kedves. Az özvegyasszony lányát viszont nem szerették, mert mindenkivel összeveszett, mindig piszkos volt, kócos, lusta, mindig az asztalnál ült és mindent megevett, amit csak elé tettek. Ezt a lányt csak egyszerűen Lánykának hívták, mert az özvegyasszony mindig így becézgette az édes lányát.
Kata kora hajnaltól késő estig dolgozott a kis gazdaságban, a kertben, a mezőn és otthon. A Lányka meg délig hentergett az ágyban, és ha végre méltóztatott felkelni csak parancsolgatott Katának.
- Adj már sütit, te szurtos! - kiabált. Ő szó nélkül hozta a süteményeket, de a gonosz lány kidugta a lábát, hogy elgáncsolja.
Kata nem törődött a Lányka gúnyolódásával, gonoszságával, tette, ami a dolga. A mostoha mégis napról napra jobban gyűlölte a mostohalányát, és egy napon elhatározta, hogy megszabadul tőle. Nagyon hideg tél volt, Kata nem győzte hordani a fát a kandallóba, hogy a mostoha és piszkos lánya ne fázzanak.
- Menj azonnal az erdőbe, és hozz egy csokor ibolyát! - parancsolta a mostoha Katának.
- De hát hol találok én a tél közepén ibolyát? - kérdezte döbbenten Kata.
- Az a te gondod! - mondta a mostoha. - Eredj, és ibolya nélkül vissza se gyere!
Mit tehetett szegény lány... Magára tekerte öreg, szakadt kendőjét, felhúzta lukas cipőjét és taposva a nagy havat elindult az erdőbe. Nagyon hideg volt, ruháját rángatta a szél, és szemébe fújta a havat, de a lány ment rendületlenül. Ment, ment, mígnem egy tisztásra nem ért. A tisztás közepén egy nagy tűz égett, a tűz körül pedig tizenkét fiatalember ült és beszélgetett. Mindegyikükön más ruha díszelgett, volt, aki nagy bundában, volt, aki lenge köpenyben üldögélt a tűz mellett, nevetgéltek, mesélgettek. Kata egyből kitalálta, hogy a tizenkét testvérrel, a tizenkét hónappal találkozott.
- Mit keresel télen az erdőben, te lány? - kérdezték tőle.
- A mostohám kiküldött az erdőbe ibolyát szedni - mondta csendesen Kata, szégyenkezve mostohája miatt.
A fiatal férfiak nevettek, sugdolózni kezdtek, aztán ketten közülük - a December és Március - felálltak és helyet cseréltek. Hirtelen ott, ahol Kata állt, elolvadt a hó, kizöldült a fű, és a fű között csodálatos kék ibolyák nőttek. Kata szedett egy csokorral, szépen megköszönte a hónapoknak és hazasietett. A hazafelé vezető úton nem érezte a hideget, a szél elállt, a nap szépen sütött, csillogtak sugarai a fehér ágakon.
Mikor hazaért, és a csokor ibolyát egy kis vázában az asztalra tette az özvegyasszony és lánya csak meresztgették szemüket.
- Lehetetlen! Ibolya decemberben? - hitetlenkedtek. A Lányka pár szálat a hajába tűzött, és illegetve nézegette magát a tükörben.
Néhány nap múlva a mostohának új ötlete támadt.
- Azonnal indulsz az erdőbe, és hozol nekünk szamócát! - parancsolt Katára.
- Hol találok én decemberben szamócát? - pityeredett el szegény lány.
- Az a te dolgod! - kiabált vele a mostoha. - De szamóca nélkül vissza ne gyere! - és kezébe nyomott egy kosárkát. A Lányka csak nevetett gúnyosan, még a nyelvét is kiöltötte Katára.
Így hát Kata megint magára tekerte kopott kendőjét, felhúzta szakadt téli cipőjét, és a mezőn át elindult az erdőbe nagyokat lépegetve a mély hóban. A hideg szél arcába fújta a hókristályokat, de ő megállás nélkül, könnyezve, egyenesen a tisztásra ment, ahol megint ott ült a tűz körül a tizenkét testvér. Kedvesen köszöntötte őket.
- Mire van most szükséged, kislány? - kérdezte az egyik hónap.
- A mostohám most erdei szamócáért küldött - mondta csendesen Kata, miközben legurult arcán egy könnycsepp.
- Szedj magadnak annyi szamócát, amennyit csak akarsz - mondták a hónapok, és December helyet cserélt Júliussal. Pár pillanat múlva a tisztás kizöldült, és a fű között mindenfelé piroslottak az illatos szamócák. Kata teleszedte a kis kosárkáját, megköszönte a hónapoknak, hogy ilyen jók hozzá, és elindult haza. Hazafelé már nem tépdeste ruháját a szél, a napsugarak pedig vígan ugrándoztak a hóbuckákon. Az eper illata pedig - csodálatosan körbelengte.
Meglátva a szamócát a mostoha először nagyon örült, mind odaadta a Lánykájának, maga is szemezgetett belőle, csak Katának nem adott egy szemet sem. Kikérdezte, honnét és hogyan jutott a friss gyümölcshöz télvíz idején, Kata pedig rendre elmesélte, hol találkozott a tizenkét hónappal, és hogy kérését mint teljesítették. Arra gondolt a morcos mostoha, hogy ki kellene használni Kata szerencséjét, miért is ne kérne tőle valami igazán értékeset? Mondjuk ezüstöt, aranyat. Mondta is neki már másnap:
- Menj az erdőbe, és hozz egy vödör ezüstöt! - parancsolt Katára.
- De hát nem terem az erdőben ezüst! - ellenkezett Kata könnyeivel küszködve, de a mostoha hajthatatlan volt, kezébe nyomott egy ócska bádogvödröt, és kizavarta a hóba. Mit tehetett szegény? Ment egyenesen a tisztásra, a tizenkét hónaphoz.
A testvéreknek most nem volt olyan kedves az arcuk, mint azelőtt. Szemük komor volt, szótlanul hallgatták Katát. Hosszú csönd után Február szólalt meg:
- Végy a vödörben a tűzről elszenesedett fadarabokat, azt vidd a mostohádnak. De emlékezz, ha még egyszer ilyen képtelenséggel küld az erdőbe, akkor gyere hozzánk, lakhatsz velünk, nem muszáj vele maradnod. Mi örömmel befogadunk téged, tudjuk, milyen vagy, milyen dolgos és kedves.
- Igen, igen... - bólogattak a többiek. - Szükségünk van segítségre, aki rendben tartja a házunkat. És valahol az erdőben felcsendült egy madárka dala, amitől a lány nagyon boldognak érezte magát. A tűzre pillantva először félt, hogy meg fogja égetni a kezét a parázs, de aztán elszégyellte magát: hogy is kételkedhetne a tizenkét hónap szavában. Bátran lehajolt, és teleszedte a vödröt elszenesedett fadarabokkal, és lám! abban a pillanatban a széndarabok ezüstté változtak. Megköszönte Kata a hónapok kedvességét, segítségét, és elindult haza. A szél most sem fújt, nem hordta szemébe a havat, a fákon pedig feketerigók énekeltek, füttyögtek - csak neki.
Alighogy átlépte a küszöböt a mostoha azonnal kirántotta kezéből a vödröt, és belenézett, mit hozott Kata. Még az álla is leesett az ámulattól, mikor meglátta a rengeteg ezüstöt. Rögtön nekiállt Lánykával osztogatni a kincset, és tervezgették, mit vesznek belőle. Katát pillantásra sem méltatták. Szegény lány a kandalló elé kucorgott, szomorúan átölelte a térdét, és sírdogált csendesen apácskára és anyácskára gondolva, akik annyi éve nincsenek már vele. Mostohaanyja és a lánya közben vitatkozott az asztalnál és halmokba rakva az ezüstöt számolgatták, mire is költik. Új ház, föld, mindenféle háziállat, ruhák... Már tervezgették Lányka esküvőjét, amikor elfogyott a vödörből az összes ezüst. Mérgesek lettek Katára, hogy csak ennyit hozott.
- Még ezt sem lehet rád bízni, te lusta lány! - kiabált vele a mostoha. - Most azonnal visszafordulsz, és hozol egy vödör aranyat!
Kata egy szót sem szólva felöltözött, és fogva a vödröt elindult vissza az erdőbe. De hiába várta a mostoha, nem jött vissza. Sem aznap, sem másnap, se harmadnap.
Egy hétig várta a mostoha, hogy visszaérjen a vödör kinccsel a lány, de hiába. Ráparancsolt hát a lányára, hogy ő menjen az erdőbe, keresse meg a tizenkét hónapot, és kérjen tőlük aranyat. Vonakodott a lány, nem akaródzott kimenni a hidegbe, de az anyja meleg ruhába bújtatta, kezébe nyomta a vödröt, és kizavarta a hidegbe. A lány keresztülvágott a mezőn, ment egyenesen az erdőbe, szaporázta lépteit, hogy minél előbb a tisztásra érjen. Közben állandóan morgolódott, ásítozott, panaszkodott, hogy mennyire éhes, meg hogy mennyire fáradt. De a hideg hajtotta, nem mert leülni se, sietett, ahogy csak tudott. Alighogy megérkezett a tisztásra köszönés nélkül, azonnal a tűzhöz telepedett, hogy felmelegedjen, és megpihentesse fáradt lábait. A hónapok csendben figyelték, nem szóltak hozzá egy szót sem.
- Szóval ti vagytok a tizenkét hónap - húzta el a száját Lányka. - Cifrák vagytok, mint a papagájok - tette hozzá.
- Ha ennyire nevetségesek vagyunk, akkor minek jöttél hozzánk? - kérdezte Május csendesen.
- Aranyért, mi másért? - ripakodott rá a lány.
A hónapok nem szóltak egy szót sem. December, Január és Február elkezdtek helyet cserélni egymás közt, amitől az időjárás teljesen megzavarodott. Hirtelen hatalmas hóvihar támadt, a hideg szél elfújta a tüzet, jégcsapok lógtak mindenütt, a lány pedig egyszerűen megfagyott. A nagy szemekben hulló hó betakarta, már csak egy hókupac jelezte, merre is lehet.
A mostoha sokáig várta a lányát, napokig téblábolt a házban türelmetlenül. Aztán nem tudott tovább várni, meleg ruhát húzott és elindult ő is az erdőbe.
A tél tombolt körülötte, a hó pillanatok alatt belepte a lába nyomát, a szél akkora hóvihart támasztott, hogy az asszony szinte az orráig sem látott. De ő csak ment, ment, amerre az erdőt, a tisztást sejtette. Arany, arany - motyogta, hogy erőt gyűjtve elérje a tizenkét hónap tisztását. De eltévedt, és addig kóborolt az erdőben, mígnem ő is halálra fagyott, senki nem tudja, merre lehet.
Ezalatt a hónapok a szép házukban töltötték a telet, beszélgettek, dolgozgattak. Velük volt Kata, aki végre boldog lehetett, senki nem gúnyolta, senki nem hajszolta, senki nem kötekedett vele. Dolgozott a házban és a ház körül. Vacsorát főzött a hónapoknak, süteményt sütött nekik, rendben tartotta a gazdaságot, és sokat nevetett a fiúk bolondozásain.
És az évszakok szépen követve egymást hol fehér hóval lepték be a földet, hol kizöldült a fű, aztán forrón sütött a nap, vagy éppen csodaszép színes leveleket pingáltak a fák ágaira.

A Wawel sárkánya

Réges régen ezelőtt, még Krak király idején hatalmas riadalom támadt az országban. A Wawel-hegy lábánál, a kemény sziklák közötti barlangba - ki tudja, honnét - beköltözött egy sárkány. A barlangot víz ásta ki, ott állt sötéten és félelmetesen már évszázadok óta. A barlang szájánál csobogva folyt a Visztula, és ha ez a hatalmas folyó hirtelen megáradt, zúgva ömlött be a barlang száján. Nem is volt ebben a barlangban semmi ezidáig, csak néha hallattszottak ki belőle valami félelmetes susogások, az emberek elkerülték még a tájékát is.
Ebbe a barlangba telepedett le a sárkány, bömbölt álló nap, követelve magának az ennivalót, és ha nem kapta meg időben - tüzet okádott óriási szájával felégetve a környező réteket, házakat. Az emberek hordták neki a teheneket, disznókat, bárányokat, hogy legalább békében élhessenek. Ám a sárkány egyre kövérebb és erősebb lett, még több ételt akart. Már az emberekre is rátámadt éhségét csillapítani.
Szomorúan ült trónusán a király. Egyre szegényebb lett a nép, egyre kevesebben éltek már a környéken, mert aki csak tehette, elvándorolt. Könyörgött a nép, segítsen rajtuk, de ő nem tudta, mit tegyen. Összehívta legjobb lovagjait, öljék meg a sárkányt. Hatalmas díjat tűzött ki annak, aki megszabadítja királyságát ettől a szörnyetegtől. Jöttek a deli vitézek az ország minden tájáról, hogy harcban győzzék le a sárkányt, de mind rajtavesztett. Nem egy közülük amint megpillantotta a hatalmas bestiát, menekülőre fogta, a többieket - sajnos - elkapta a szörnyeteg. A sárkány pedig egyre csak bömbölt, követelte a napi reggelijét, ebédjét és vacsoráját.
Krak hírvivőket küldött hát a szomszéd országokba, hogy királyságát adja annak, aki legyőzi Wawel szörnyetegét.
Egyik nap kihallgatásra jelentkezett a királyi udvarban Skuba, a város fiatal cipésze.
- Felséges uram, királyom! Bocsásd meg szemtelenségemet, de engedd meg, hogy megpróbáljam én legyőzni a sárkányt - szólt szerényen a királynak.
- Édes fiam - sóhajtott Krak. - Nem győzte le a sárkányt a legjobb vitézem sem, hát hogy tudnád legyőzni te, tapasztalatlan ifjú? Már csak messzi országok vitézeiben bízom, őket várom, akár királyságomat adom nékik, ha legyőzik és megölik azt a szörnyet.
- Király uram! Nem harcolni akarok én, nem is tudok karddal bánni. De van egy ravasz ötletem, engedd meg, hogy megpróbáljam csellel megölni a sárkányt. Ehhez kérem a segítségedet.
- Mondd, fiam, mit találtál ki? - érdeklődött a király.
- Rettentően falánk ez a szörnyeteg. Még akkor is, ha nem éhes, akkor is felfal mindent, amit csak elér. És ez lesz a veszte, uram királyom.
- Térj a tárgyra, fiam! - türelmetlenkedett Krak.
- Egy szépen hízott bárány bőrére lenne szükségem. Megtöltöm kénnel és kátránnyal. Aztán összevarrom a bárány bőrét, hogy úgy nézzen ki, mintha igazi, élő bárány lenne. Oda kell aztán vinni a barlang szájához, amikor a sárkány alszik. Jaj lesz annak a bestiának, ha megeszi azt a bárányt!
- Tetszik az ötleted, te fiú! Menj, és csináld meg, a szolgáim a segítségedre lesznek bármiben, amit csak kérsz - mondta Krak, de igazából nem bízott a sikerben.
A cipészfiú azonnal munkához látott. Kapott a királyi udvarban egy hízott bárányt, annak bőrébe forró kátrányt töltött, egy kevés ként kevert hozzá, aztán akkurátusan összevarrta a bőrt. Éjjel, mikor a sárkány úgy aludt, hogy horkolására fel-felriadtak a környékbeliek, óvatosan odalopakodott a barlanghoz, a magával cipelt bárányt a barlang szájánál letette, aztán elszaladt.
A sárkány reggelig aludt. Hajnalban tüzet okádva jött ki a barlangból, hogy követelje a napi adagját. Meglátva a bárányt egyetlen pillanat alatt egészben lenyelte. És azonnal égető fájdalmat érzett a gyomrában. Rettentő fájdalmában odarohant a Visztulához, és ivott, ivott, ivott...
Egyre nagyobb lett, egyre dagadtabb a sok víztől. Aztán egyszer csak hatalmas pukkanással ezer darabra szakadt a sárkány.
Nagy volt az öröm a királyi udvarban, nagy a városban, nagy az országban. A király hatalmas ünnepséget rendezett, ahol természetesen Skuba volt a fő vendég, a nagy hős. A felajánlott királyságot a fiú nem fogadta el - nem ért ő ahhoz, ő inkább jó cipész akart lenni, mintsem rossz király - mondogatta.
Nincs már sárkány a Wawelen, de még most is látható a hatalmas barlang, amiben akkor, régen, nagyon régen a sárkány lakott.

Zbigniew Herbert

2011-11-27T16:25:00.000+01:00

Zbigniew Herbert (1924 - 1998) lengyel költő, drámaíró és esszé író. Részt vett a katonai ellenállásban. Jogi és ekonómiai végzettséget szerzett. 1965-1968 közt a Poezja (Költészet) havilap egyik szerkesztője volt. Közben mint közgazdász dolgozott. 1948-ban napilapban mutatkozott be, 1956-ban adta ki első verseskötetét. Az 1970-ben kiadott Dramaty (Drámák) főleg rövid formában megírt darabokat tartalmaz, és hasonló problémákkal foglalkozik, mint amilyeneket a költészetében is felfedezhetünk. Sok művét lefordították más nyelvekre, több nemzetközi díjat nyert.
Költészetét filozofikus-intellektuális karakter jellemzi, kötődött a múlt kultúrájához, főleg az ókori görög és római időkhöz. Szívesen használt mintegy parabolaként az etikai és az egzisztenciális karaktereket. Neoklasszikus formákat használva jellemzett, a tragédiáknak modern értelmet adott.

Magyaroknak

Állunk a határon
kinyújtjuk kezünket
és a levegőből kötelet
fonunk hozzátok testvérek

megtört kiáltásból
összeszorított ökölből
harangot öntünk és rettegve
hallgató szívet

kérnek a sérült kövek
kérnek a megölt vizek
állunk a határon...
(a teljes verset kérd e-postán)

Fiók

Itt voltak héthúros deszkámnak
szárított könnyei a múltnak
kihűlt lázadó ökle s papír
amin hideg éjszakán írtam
még ifjan testámentumomat

de most üres rég kisöpörtem
eladtam fürtös öklöm s minden
könnyem a piacon ára volt
nem nagy dicsőség csak pár fillér...
(a teljes verset kérd e-postán)

Ház

Ház az évszakok felett
gyermekek állatok almák háza
üresen kongó négy szöglet
a seholsincs csillagok alatt

a ház gyermekek távcsöve volt
a ház a meghatottság bőre volt
nővérek orcája
fának ága-boga...
(a teljes verset kérd e-postán)

Cogito úr - a visszatérés

1
Cogito úr
úgy döntött visszatér
hazája
kőkebelére

drámai döntés
nagyon meg fogja még bánni

de nem lehet mégsem tovább
elviselni az állandó érdeklődést
- comment allez-vous
- wie geht's
- how are you

a látszólag egyszerű kérdés
körmönfont választ igényel

Cogito úr letépi
a barátságos közöny kötszerét
nem hisz többé a fejlődésben
saját sebesülése érdekli

a bőség kiállítása
csalódással tölti el

csak a dór oszlopokhoz
San Clement templomához
egy hölgy arcképéhez
egy könyvhöz mit még nem olvasott
és pár aprósághoz
ragaszkodott

és most visszatér

már látja
a határt
felszántott mezőket
céllövöldés gyilkosát
drótból nőtt sűrűt

a nesztelen
páncélajtók csendben
bezáródnak mögötte

és már
egyedül
van a
szerencsétlenségek
kincseskamrájában...
(a teljes verset kérd e-postán)

Cogito úr és a gondolatok mozgása

Gondolatok forognak a fejben
folyékonyan és érthetően beszél
folyékonyan és érthetően
túlbecsüli a gondolatok forgását
többségük
mozdulatlan áll
középen unalmas tájkép
szürke dombok
kiszáradt fák
időnként idegen gondolatok
elszakadt folyói jönnek
állnak a parton
egylábon
mint éhes gémek
szomorúan
felemlegetik a kiszáradt forrást...
(a teljes verset kérd e-postán)

Cogito úr újságot olvas

Az első oldalon
jelentés 120 katona haláláról

hosszú volt a háború
meg lehet szokni

pont mellette hír egy
szenzációs gyilkosságról
a tettes képével

Cogito úr szeme
közömbösen átsiklik
a katonai hekatomba fölött
hogy élvezettel elmélyedjen
a mindennapi történet leírásában

egy harmincéves mezőgazdasági
dolgozó depressziós nyomás alatt
megölte feleségét
és két kisgyermekét

pontos leírás volt...
(a teljes verset kérd e-postán)

Cogito úr és a képzelet

1
Cogito úr sohasem bízott
a képzelet játékaiban
zongora az Alpok csúcsán
neki hamisan szólt
nem értékelte a labirintusokat
a szfinx undorral töltötte el
a háznak amiben lakott nem volt pincéje
tükre sem és a képek
összegyúrt dialektikus dzsungele
nem az ő világa volt
nagyritkán felszállt
a metaforák szárnyain
aztán leesett mint Ikarus
a Szűzanya ölelésében
élvezte a tautológiát
idem per idem fordítást
hogy a madár az madár
a rab rab
a kés az kés
a halál az halál
szerette
a lapos horizontot
az egyszerű vonalakat
a föld vonzását...
(a teljes verset kérd e-postán)

Cogito úr az erényről

1
Nincs abban semmi különös
hogy nincs kétszínűség
az igazi férfiakban

a tábornokokban
a hatalom atlétáiban
a zsarnokokban

évszázadokon át kíséri őket
az a sírós vénkisasszony a
Felszabadító Hadsereg rettentő kalapjában
figyelmeztetőn

romjai alól kihúzza
Szókratész arcképét
kenyérből gyúrt keresztet
vénséges szavakat

- körben tombol a gyönyörű élet
vörösödik mint hajnali vágóhíd

majdnem hogy őt lehet temetni
ezüst dobozban
mint ártatlan ajándék

egyre kisebb
mint a torokban a hang
mint fülnek csengése...
(a teljes verset kérd e-postán)

Cogito úr a mágiáról

1
Mircea Eliade-nek igaza van
ennek ellenére mi egy
haladó társadalom vagyunk

mágia és gnózis
virágzik mint soha eddig

mű mennyország
mű pokol
eladva már az utcasarkon

Amszterdamban felfedezték
a plasztik kínzóeszközöket

Massachusettsben a kiscsaj
vérszerződést kötött

a hetedik nap katatóniái
startvonalra állnak

elrabolja őket a negyedik méret
mentő rekedt szirénával

a Telegraph Streeten át
úsznak a homokos parton a szakállasok
Nirvána édes illatában

Galamb János azt álmodta
hogy ő az isten
és isten nihillel
úszott le lassan mint egy toll
Eiffel tornyáról

kiskorú filozófus
Sade tanulója
ügyesen felmetszi
egy terhes nő hasát
és vérrel festi a falra
a pusztulás énekét

ehhez erőltet orgiát
kelletlenül és kicsit unalmasan...
(a teljes verset kérd e-postán)

Pan Cogito o magii

1
Ma rację Mircea Eliade
jesteśmy - mimo wszystko
społeczeństwem zaawansowanym

magia i gnoza
kwitnie jak nigdy

sztuczne raje
sztuczne piekła
sprzedawane są na rogu ulicy

w Amsterdamie odkryto
plastykowe narzędzie tortur

dzieweczka z Massachusetts
przyjęła chrzest krwi

katatonicy siódmego dnia
stają na pasach startowych

porwie ich czwarty wymiar
karetka z ochrypłą syreną

przez Telegraph Street
płyną ławice brodaczy
w słodkim zapachu nirwany

Jaś Gołąb śnił
że jest bogiem
a bóg nicością
spływał wolno jak piórko
z wieży Eiffla

nieletni filozof
uczeń Sade'a
przecina umiejętnie
brzuch ciężarnej kobiety
i krwią maluje na ścianie
wersety zagłady

do tego orgie orientalne
wymuszone i trochę nudne

2
rosną z tego fortuny
gałęzie przemysłu
gałęzie zbrodni

pracowite stateczki płyną
w podróż po nowe korzenie

inżynierowie wizualnej rozpusty
pracują bez wytchnienia

zziajani alchemicy halucynacji
produkują
nowe dreszcze
nowe kolory
nowe jęki

i rodzi się sztuka
agresywnej epilepsji

z czasem
deprawatorzy osiwieją
i pomyślą o zadośćuczynieniu

powstaną wtedy
nowe więzienia
nowe azyle
nowe cmentarze

jest to jednak wizja
lepszej przyszłości

na razie
magia
kwitnie
jak nigdy

Władysław Broniewski

2011-11-27T16:20:00.002+01:00

Władysław Broniewski (1897-1962) Płockban született lengyel költő, tolmács. 1915-17-ben Piłsudski légiójában harcolt, ezért internálták. A huszas években a Független Fiatalok Szocialista Szövetségének tagja, 1921-1931közt a baloldali „Irodalmi Havilap” szerkesztője volt, letartóztatták. A II. Világháborúban Lwowban harcolt a szovjetek ellen, elfogták, szovjet börtönben ült 1940-41-ben. Belépett a lengyel hadseregbe, a Közel-Keleten harcolt, majd 1945-ben visszatért Lengyelországba. Ekkor született meg kislánya Anna, aki 1947-ben meghalt. A költőt rettentően sokkolta gyermeke halála. Varsóban halt meg 1962-ben.

Menekülés

A fák - soványak, bánatosak - intettek kezükkel,
az árnyékok - őrültek - a csillogó tócsákba ugráltak...
Szemek! - a szemekben félelem és gyengédség -
a szemek - bársonyosak, nagyok, gonoszak.

Hajunk összeragadt a szélben és esőben,
üldözi fekete szárnyaival az éj a falánk csordát - félek.
Hallgass! Menekülünk. Odaérünk. Tudom... messze még.
De bármily messze van - oda kell mennem, odamegyek!

Hova? - nem tudom. Hova? - ne kérdezd...
     (a teljes verset kérd e-postán)

Én és a hold - transzformáció

Az őrült hold ráugrott a felhőre,
összegömbölyödve leült, mint a 3 - görbe.
A város ezerablakával néz felfele,
megy az utca, megy reszketve.

Szaladnak az utcák balra és előre.
Megyek sötéten, susogva, szelesen.
A karámban a csillagok összekeveredve.
A hold arany patkója cseng a hídperemen...
     (a teljes verset kérd e-postán)

[Éjjel kettő...]

Éjjel kettő. Elkerül az álom.
Ez nem lehet! - Vinné el a fene,
a feleségemet is zavarom.
Júliusi illat forog körbe.

Frissen kaszált fű az útszélen,
és kék és zöld...
     (a teljes verset kérd e-postán)

Éjjel

Éjjel minden szörnyű és szomorú,
sírnak az acetilén lámpák
az utcák felett, mint sírok felett...
holt bőgőmasinák ők odafent.

Éjjel - költészet - nagy sírással,
könnyeid hullajtva hívsz kiabálva...
     (a teljes verset kérd e-postán)

_________________________

Ja i księżyc-transformista

Księżyc szalony skoczył na chmurę,
usiadł okrakiem, krzywy jak 3.
Miasto stuokie patrzy do góry,
idzie ulica, idzie i drży.

Chodzę wieczorny, szumny, wiatrzany,
lecą ulice w lewo i wprost.
Księżyc, w gwiaździste stado wmieszany,
złotą podkową dzwoni o most.

Pajac! - na dachu gra pantominy.
Nagle talarem do nóg mi spadł.
- Jakiś ty śmieszny, jaki dziecinny...
- Wszyscy my tacy: ja, ty i wiatr...

Tomasz Jastrun

2011-11-27T16:04:00.001+01:00

Tomasz Jastrun (1950 - ) költő, riporter, esszéíró, irodalomkritikus. A hetvenes és a nyolcvanas években a demokratikus ellenzékhez kapcsolódott. 1990-1994-ig a stokholmi Lengyel Intézet igazgatója volt. Több verseskötet szerzője. Költeményei Németországban, az Egyesült Államokban és Svédországban is megjelentek.
Országos napilapokban, hetilapokban és havilapokban publikál, a párizsi „Kultúra” c. folyóirat tárcaírója 1989-től.

Eső

Annyi éven át nem szerette
és most hirtelen
mint hajnal hűs nedve
megizzasztotta a szerelem
mikor meglátta véletlenül
ottfelejtett papucsát...
(a teljes verset kérd e-postán)

Szemöldök

Megérintettem
megnyílt ajkaimmal
száját
és semmi sem történt
nem ütötte meg arcomat
szemei sem változtatták színüket
csak szemöldökei
emelkedtek fel akár madárnak szárnyai...
(a teljes verset kérd e-postán)

Tövis

Mikor megcsókolta
Megrémült
Hogy a rózsa tövise megsérti
Amit ma adott
Egy másik nőnek.

A lány semmit sem tudott a virágról
De megérezte a fiú ajkán
A nedves szirmokon...
(a teljes verset kérd e-postán)

Akit nem szeretnek

Emlékszem az arcára kiült szerelemre
Az ablakon át beesett fénysugárra
Mikor elhúzta a függönyt

Ott forogtak a csillogó fényben
A felvert porcsillámok
Szemcsék a felrázott planétáról
Ahol egykor hallani lehetett még
Neszét a serkenő fűnek...
(a teljes verset kérd e-postán)

Üres hely

Túl sokáig fogtuk egymás kezét
S takartuk tenyerünk sérülését
És túl sok volt már a holt szó
Nincs semmi mit egymásnak mondhatunk

Cserepeinkben színes virágok helyett
Üres helyek hajtanak nagy leveleket...
(a teljes verset kérd e-postán)

Niekochana

Pamiętam miłość w jej twarzy
Promień który wpadł przez okno
Gdy odsunęła zasłonę

Zawirowały w jego blasku
Drobinki mojego kurzu
Pył z roztrzaskanej planety
Na której słychać było kiedyś
Szelest rosnącej trawy

Pamiętam miłość w jej twarzy
Wbitą głęboko po rękojeść

I moje przerażenie bez granic
W które szła jak niewidoma
Poprawiając ręką włosy
Ze skupionym wokół ostrza uśmiechem